2011. szeptember 6., kedd

3. FEJEZET - Amikor az utolsó húr is elszakad

A kilincset nem engedtük el. Lélegzet visszafojtva néztünk körül az üres szobában. A szekrényajtók mind leszakadtak, anyu vázájának ezernyi szilánkja szóródott szét a kedvenc szőnyegemen. A függönyt letéptek, ott hevert a földön. Összenéztünk Dafneval. Olyan némaság honolt a fejemben, mint még soha. Egyetlen árva gondolatot sem tudtam megfogalmazni. Csak az érzések kavarogtak a fejemben, amik majd’ széttépték a testem. Félelem, tanácstalanság, kétségbeesés. Nem tudtam, mitévő legyek. A gyomrom egy görcsös gombóccá zsugorodott a hasamban. Minden porcikám félt. Dafne is megrémült. Az ő fejében is hasonló érzések kavarogtak.
Lassan, és amennyire tudtunk megfontoltan haladtunk a konyhahajtó felé. A szoba minden sarkából, a bútorokról, a szőnyegből áradt a vámpírszag. A lépéseink is alaposan felkavarták. A szag után mentünk. A konyha felől is nagyon érződött. A kulcslyukon keresztül szivárgott be a helyiségbe. Nagyot sóhajtottam és nyújtottam a karom a kilincs felé.
Újabb zaj. A tompa puffanások, fújtatatás, erős szívverés. Élőlény! Ennek ellenére sem nyugodtam meg. Hiába dobog a szíve, nem biztos, hogy jó szándékai vannak, bárki is az illető.
Nyisd ki az ajtót, Carla!
Dafne bízott benne, hogy az, ami a konyhában vár ránk, már nem bánthat minket. Megszorítottam a kilincset. Próbáltam nagyon erősen koncentrálni. Figyelni a zajokat, a szagokat, mindent, mielőtt elhatározom, hogy kinyitom az ajtót. Lehunytam a szemem. Az apró kulcslyukon át továbbra is szivárgott a szag a szobába. De nem csak a vámpírszag. Vérszag? Remélem, csal a szimatom. Volt még valami. Olyan ismerős! Olyan közeli! Annyira finom! Olyan biztonságos! Olyan hasonló! Kicsordult a könnyem. Bizonytalanul Dafnera néztem. Mosolygott, majd bólintott. A gondolat egy időben suhant át mindkettőnk agyán:
APU!
Berontottunk a konyhába. Megnyugtató látványra számítottam. Azt reméltem, hogy anyu még nincs itthon, apu a behatoló miatt idegeskedik, járkál fel-alá és szervezi a megkeresését. Senkinek sem esett baja, és egyedül a berendezés miatt kell aggódnunk. De csak remélhettem.
Ehelyett, azonban pontosan az ellenkezője került a szemünk elé. Amikor szétnéztem, pillanatokig el sem hittem, hogy néhány órával ezelőtt még itt reggeliztem vidáman. Hallottam, ahogy Dafne szipogni kezd. A bútor megrongálódott, az ablakok betörtek, minden szanaszét hevert a tönkretett konyhában. Megtorpantam. A tekintetem apun akadt meg.
Elzárta a gondolatait. Az arca kifejezéstelen volt, nem tudtam eldönteni, hogy szomorú, dühös vagy éppen bosszúszomjas. De ahogy tovább figyeltem, rájöttem, hogy minden együtt véve. Egy épen maradt széken ücsörgött kisírt szemekkel, remegő testtel. Erősen koncentrált, küzdött magával, hogy képes legyen megtartani emberi alakját. Öklét a homlokához szorította, hangosan fújtatott. Nem szólt egy árva szót sem. Csak ült ott, továbbra is kifejezéstelen arccal nézett ránk.
Képtelen voltam megszólalni. Megállt az idő. Szótlanul meredtünk egymásra. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi történt. Szerettem volna odamenni apuhoz, és szorosan megölelni. Szerettem volna azonnal bosszút forralni. A kezem remegett, a szemem lassan megtelt könnyel. Nem tudtam megmoccanni. Úgy éreztem, minden erő elszáll az izmaimból, forgott velem a világ. Csak álltam szótlanul a szoba közepén, mint egy szobor.
A könnyeim hatalmas cseppekben gördültek végig az ijedségtől sápadt arcomon.
Puffanást halottam. A fejem hirtelen a hang felé fordítottam. Éreztem, ahogy visszatér az erő a tagjaimba, képes voltam megmozdulni. De amikor megláttam, mi történt, újra lebénultam.
Dafne összecsuklott, térdre borulva kezdett el keservesen zokogni. A húgom egy halom törmelék előtt kuporgott. Reflexszerűen mozdultam meg. Nem is az akaratom irányította a tagjaimat. Mentek maguktól, vittek Dafnehoz. Az ajkam remegni kezdett, a könnyeim patakzottak. Erőtlenül, keservesen kezdtem lerángatni a törmeléket egy hideg testről. Alig kaptam levegőt. Dafne tenyerébe temette az arcát, a teste többször is összerándult, hangosan, kétségbeesetten sírt. Tovább szedegettem a deszkákat, léceket, összetört tányérokat és poharakat a már kihűlt testről. Szipogtam, közben próbáltam az öklömmel kitörölni a könnyet a szememből.
Miután a felét letakarítottam a bútordaraboknak, képtelen voltam folytatni. Dafne csak zokogott, én pedig szótlanul ültem a sarkamon.
A halott egy gyönyörű, viszonylag fiatal, erős nő volt. Az arca akár a bársony, szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. Tekintete a semmibe meredt, üres volt, kihunyt belőle a fény, eltűnt belőle az élet. Értetlen arccal bámultam az elhunyt nőt, azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek, azt a nőt, aki a világon minket szeretett a legjobban. Nem tudtam mást tenni, zokogni kezdtem.
- Ne! Nem lehet! Miért?! Istenem, miért!? – ordította torka szakadtából kínok között Dafne.
- Anyu! – ordítottam a holttest felett.
Fejem a mellkasára hajtottam, szakadt, véres blúzát szorítottam, hagytam, hogy minden érzés, minden gondolat úrrá legyen rajtam. Csak sírtam.
Úgy éreztem összedőlt a világ, nincs már értelme itt lennem, nincs értelme élnem. Annyira fájt! A szívem hasadt meg! Az édesanyám, aki felnevelt, aki gondoskodott rólunk, aki mindennél többet jelentett számomra nincs többé! Itt fekszik holtan, és soha nem fog felébredni! Meghalt! Nem tudtam felfogni. A könnyeim újra záporozni kezdtek, még erősebben szorítottam anyu blúzát, mélyeket lélegeztem, de hiába. Már nem volt olyan finom az illata, nem ontotta teste a meleget, megállt a szíve! Csípte az orrom a bőre illata. Gyűlt bennem a düh. Egyre erősebben fújtattam, elengedtem anyu blúzát és felegyenesedtem. Mindenem remegni kezdett.
Dafne megszorította a kezem. Ráemeltem a tekintetem. Szeme könnyben úszott, a sok sírástól vörös erek látszottak rajta. Olyan elkeseredett volt, mint én, de ennek ellenére ott lapult a szemernyi derű a tekintetében.
Kedvesen mosolygott rám. Erősen fogta a kezem, ami még akkor is remegett. A könnyeim újra hatalmas cseppekben gördültek végig az arcomon. Szótlanul néztem a húgomat. Néztem, és a szívem lassabban kezdett verni, nem éreztem a düh forróságát, lassabban lélegeztem, nem remegett a kezem.
Ott, akkor, abban a pillanatban értettem meg, hogy tulajdonképpen mit is jelent számomra az a derű a tekintetében. Tudtam és éreztem, hogy ő az, akire bármikor számíthatok, ő az, aki mindig velem lesz, aki velem harcol, bármilyen csatát is vívunk. A testvérem, a barátom, a társam. Itt van velem, vigyázunk egymásra, segítünk egymásnak. Vigasztalást nyújtunk a másiknak és tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni, tudtam, hogy én sem fogom őt. Soha.
Igy van…
Gondolta Dafne. A hangja is olyan volt, mint a tekintete. Fájdalmasan kedves, megnyugtató.
Újra sírni kezdtem, de már nem csak a fájdalomtól. Az öröm könnyei is voltak ezek.
Én is téged!
Válaszoltam a gondolatára, és olyan szorosan öleltem meg, amilyen erősen csak tudtam.
Nagyon jól esett. Arcom a vállára fektettem, ő pedig könnyes arcát az én vállamon pihentette. Szótlanul ültünk ott a földön anyu holtteste mellett. Nem gondoltunk semmire. Csak szorítottuk a másikat, nem tudtuk egymást elengedni.
A fejemben egy halvány, különös dolog kezdett erősödni. Egy másik gondolat, egy idegen érzés. Szorításom enyhült, elengedtem a húgom, aztán az idegen érzések a fejemben apu felé irányították a figyelmem. Megpróbálta megosztani velünk a gondolatait, de csak foszlányokban sikerült. Magam előtt láttam, ahogy Dafneval szorosan megöleljük egymást, ahogy sírunk anyu teste felett. Apu érzései egyre erősebbek lettek. Éreztem a kimondhatatlan fájdalmat, ami belülről marcangolta.
Tökéletesen át tudta adni a gondolatait és az érzéseit. Amit akkor ő érzett, most mi is fogjuk. Sőt, még a mozdulatait is! Tökéletes valóság, amely akaratunk ellenére is parancsol a testünknek, idegen gondolat, ami a fejemben irányít, és úgy leutánoz minden szívdobbanást, mozdulatot, mintha csak a tükörben követné.
További képek jelentek meg a szemem előtt. Ahogy mind a ketten kínkeservesen felkiáltunk, összegörnyedve, zokogva. Éreztem, ahogy minden porcikámat éles fájdalom, remegő forróság járja át. Tagjaim reszketni kezdtek, erre gyorsan az ajkamba haraptam. Szemem újra megtelt könnyel, aztán apu felé fordítottam a tekintetem. Egyenesen a szemembe nézett, szótlanul ült tovább. Gondolatai tovább ostromoltak, és én nem tehettem semmit ellenük.
Újabb érzelem-özön öntötte el a testem. Már nem csak keserűség, hanem égbekiáltó düh, harag, vérszomj és bosszúvágy. Minden izmom, inam reszketett. Próbáltam mélyeket lélegezni, az ajkam már erősen vérzett, de még jobban összeszorítottam az álkapcsom. A combomra csöpögött a vérem, de nem érdekelt, hiszen pillanatok alatt be fog gyógyulni a sebem. Dafne teste is minden ízében reszketett, lehunyta a szemét, a száján keresztül vette a levegőt, közben erősen szorította a darabokra szaggatott szőnyeg egy foszlányát.
Apu érzései, gondolatai új színtérre kerültek. Homályos, éjjeli erdő. Sós köd kavarog a fák között, az avar puha, nem csörögnek a levelek az óriási mancsok alatt. Farkasok jelentek meg, de mire megláthattam volna, kik azok, eltűnt a kép a szemem elől.
Újra a saját szememmel láttam, megráztam a fejem, és ellazítottam az álkapcsom. Dafne fellélegezett, már néhány perce az erős fájdalomtól, és a zavarodottságtól nem vett levegőt sem.
Elfordítottam a fejem. Lenéztem. Aztán újra apura, mikor rájöttem, mi ez az egész. Dühös lettem, nagyon dühös. Tudtam, mit forgat a fejében, hiába zárta le a gondolatait. Hirtelen felálltam, egészen addig észre sem vettem, hogy elzsibbadtak a lábaim. Percekig szótlanul álltam, mérgesen fújtatva. Ökölbe szorítottam a kezem, és vártam, hogy újra szétáramoljon a vér az ereimben. Apu tudta, hogy mire készülök. Ismerte minden mozdulatomat, ahogyan az egész falkáét is. Azt is tudta, mit akarok tőle, én is tudtam, mit fog rá válaszolni.
- Apu! – kezdtem a körülményekhez mérten határozottan.
- Nem!- kiáltott rám, aztán felrúgta a széket, amin eddig ücsörgött.
Nem válaszoltam neki rögtön. Tudtam, hogy nem fog beleegyezni, de muszáj volt próbálkoznom. Tudtam, hogy bosszút forralt ma éjjelre, de csak a falka felnőtt tagjait avatta be. Minket viszont nem. Kötelességemnek éreztem, hogy velük menjek, bármi legyen is az ára. Fiatalok és erősek vagyunk. Megtanított minket az alapvető dolgokra. Miért ne mehetnénk?
- Túl veszélyes! – mondta dühösen.
- Túl veszélyes!? Hadd menjünk mi is! Hadd segítsünk! – könyörögtem.
- Nem! Nem élnétek túl! Nem tudjátok, mivel állunk szemben!
- Akkor miért nem avattál be!? Akkor most tudnánk!
- De én nem akarom, hogy tudjátok! – szeme dühtől lángolt.
- Carla… - szólt félénken Dafne.
Félt apu haragjától. Nem akarta, hogy tovább öntsem az olajat a már így is lobogó tűzre. De én nem féltem tőle. Sőt! Apu ezt nagyon jól tudta, tovább szilárdította a határozatát, és én tovább puhítottam.
- Hagyj most, Dafne! Apu! Kérlek!
- Nem lehet! Érts már meg!
Megszorította a vállam, aztán a falhoz csapott. Erősen szorított, rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. Megpróbáltam elfordítani a fejem, de képtelen voltam. Az akarata parancsolt a tagjaimnak, az izmaimnak és bármennyire szerettem volna, az Alfa parancsát képtelen voltam nem betartani. Nagy nehezen ráemeltem a tekintetem. Szemében akkor nem düh lángolt, hanem apai kérlelés tükröződött. Kezdtem érteni, hogy mit akar ezzel elérni, de nem voltam hajlandó afelé hajlani. Észrevette ezt rajtam, még erősebben szorította a karom, még erősebben lapított a falhoz. Ökölbe szorítottam a kezem.
- De én nem akarom megérteni! – ordítottam rá.
Kiszabadítottam magam a szorítása alól, és dühösen néztem rá. A vérem szinte forrt, a szívem hatalmas löketekben pumpálta a tagjaimba, hihetetlenül erősnek éreztem magam. Nem szóltam egy szót sem, csak apura szegeztem lángoló tekintetem. Éreztem, ki kell állnom az akaratom mellett, nem érdekelt a válasza, nem érdekelt a következmény. Erősen fújtattam, izmaim megfeszültek. Abban a pillanatban olyan eltökéltnek éreztem magam, mint még soha. Fékezhetetlennek, magabiztosnak, büszkének.
Apu elképedve nézett rám. Aztán lassan enyhültek a vonásai. Újra a vállamra tette a kezét, de nem dühösen, hanem elismerően. Mi? Tekintete kedves lett hirtelen. Halkan szólalt meg:
- A ma esti összetűzésre még nem állsz készen, kislányom, de ami azután fog következni, arra már igen!
- Mégis, miről beszélsz? –továbbra is mélyeket lélegeztem és még akkor sem értettem, mi ez az egész.
- Ha vége lesz, megérted. – válaszolt apu higgadtan.
- Igen, miután együtt elmegyünk, és együtt visszajövünk. – jelentettem ki határozottan.
Nem tudom, miért, de erős késztetést éreztem arra, hogy parancsoljak neki. A hangom nyugodt volt, teljesen természetesnek tűnt, hogy én mondjam meg, mi legyen.
- Hányszor kell még elmondanom!? Szépen itthon maradtok! – apu hirtelen nagyon dühös lett.
- Nem! – mondtam neki haragosan.
- Carla Greco! Ne kelljen még egyszer mondanom!
Amikor kisebbek voltunk, ez a mondat után többnyire az a rész következett, hogy alaposan elfenekelt bennünket. Vagyis nem is bennünket, inkább csak engem. Most azonban teljesen más lesz a folytatás. Feldühítjük magunkat, farkasokká válunk, és csúnyán összeverekedünk. Egyszer már történt ilyen. Azóta díszeleg a bal vállamon egy hosszú, rózsaszín sebhely. De nem akartam most verekedni vele. Hanem azzal a vámpírral, aki megölte az anyánkat. Ezt ő is tudta jól. De nem engedett.
- De apu! – könyörögtem.
- Semmi de! – ordított rám.
Szerettem volna még könyörögni neki, még mielőtt egymásnak esünk, és ő legyőz, de motorzúgásra lettem figyelmes. Rápillantottam a karórámra. Már hat óra volt. Szürkület. Fabionak még kb. negyed órája van a büntetésből, plusz még az út. Szépen ellógott, csak nem a legjobb időben. Hallottam, ahogy leállítja a motort.
Kérlelően Dafnera néztem, aki az épen maradt széken ücsörgött, és könnyes szemmel nézte a veszekedésünket apuval. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy iszonyatosan rosszul esik neki ezt végignézni és hallgatni. Mindig is utálta a veszekedéseket. Végül is megértem. Mikor ránéztem szótlanul felpattant és szaladt az öcsénk elé, hogy némileg felkészítse arra, amit látni fog. Apu különös módon alig észrevehetően elmosolyodott.
- Mi az? – kérdeztem majdnem mérgesen.
- Mi?
- Miért mosolyogsz?
- Majd megtudod. – a hangja ugyanolyan nyugodt lett, mint a tekintete.
- Mikor? És mit? – kezdtem ideges lenni.
- Ne idegeskedj. Már nem kell sok idő.
- Miután hazajövünk, akkor?
- Carla! Nem jöhettek!
Nem válaszoltam, inkább füleltem. A hangokat, szívdobogásokat, a lépeteket és főleg azt, hogy mint mond Dafne Fabionak.
- Fabio! Szörnyű dolog történt! Nem is tudom, hogy mondjam el neked, de kérlek, maradj nyugodt, jó?
- Miről beszélsz, Dafne? – Fabio mindig laza, könnyed hangja remegni kezdett, szíve gyorsabban vert.
- Anyu…
- Anyu!? Eressz! Nem hallod!? Eressz már el!
Puffanást hallottam. Dafne nagyon halkan sziszegett. Fabio egész biztosan a belökte a nővérét a virágoskertbe. Hallottam, ahogy az öcsénk elszántan lépkedett fel a konyhaajtó előtti néhány lépcsőfokon. A szíve hevesen vert, szaporán vette a levegőt. Sóhajtottam, majd apura néztem. Bólogatott, aztán tett néhány lépést az ajtó felé. Alig lépett kettőt, Fabio berontott az ajtón. Óriási lendülettel viharzott be a konyhába, de mihelyt körülnézett, földbegyökerezett a lába. Szájtátva nézte a megrongált bútort, a rombolást. A tekintete végigfutott az egész helyiségen, majd a földön fekvő holttestre szegeződött. Mellkasa úgy zihált, mintha kilométereket futott volna. Képtelen volt megszólalni. Szeme megtelt könnyel, arcára kiült a kétségbeesés. Odafutott anyu jéghideg testéhez, és összerogyott előtte. Szipogva, keservesen érintette meg anyu élettelen arcát. A teste összerándult. Fájdalmasan zokogni kezdett. Tenyerébe temette az arcát, könnyei csak úgy patakzottak. Néhány perc múlva mély levegőt vett, aztán felkiáltott, már nem fájdalmasan, hanem iszonyatos dühvel:
- Anyu! - tekintetét a plafonra szegezte, kezét ökölbe szorította.
- Fabio… - kezdtem halkan.
Kérdőn nézett rám. Kisírt szemeiben láttam, mit akar kérdezni. Bólintottam. Anyut vámpírok ölték meg. Erre újra iszonyatos dühbe jött. Hirtelen felpattant, néhány hatalmas lépéssel átszelte a helyiséget, majd apu elé állt.
- Ugye, kinyírjátok őket!? – hangja remegett, sőt a keze is.
- Megbosszuljuk, fiam. – válaszolt apu teljesen higgadtan.
- Még ma! Látni akarom, ahogy sorban ég hamuvá a testük! – ordította.
- Sajnálom Fabio. Itthon maradtok mind a hárman. Semmi kifogás!
- De apu!
- Ne fáradj Fabio. Én már régóta próbálkozom. Nem fogja megengedni. De… – mondtam nyugodt hangon.
Apu hirtelen rám szegezte tekintetét. Kételkedés látszott az arcán. Nem akarta elhinni, amit mondtam. Elhallgattam. Dafne toppant be a kertből, földesen:
- De mi, Carla? – kérdezte. Apu tekintetéből is ezt lehetett kiolvasni.
- De én akkor is menni fogok! – jelentettem ki parancsolóan.
- Itthon maradsz a fenekeden Carla Greco! – kiáltott rám apu, ellépve Fabio mellől.
- NEM! – ordítottam dühösen.
- Ha azt mondom, hogy maradsz, akkor itt is maradsz!
- Nekem te ne parancsolj! – kiáltottam neki a sírás határán.
- De parancsolok, mert a lányom vagy! Parancsolok, mert az ÉN falkám tagja vagy! Én vagyok a főnök, kisasszony, és nem te!- tekintete lángolt a hirtelen jött dühtől.
- Nem érdekel. – préseltem ki a torkomból halkan.
- Hogy mondtad? Igenis Alfa! Nem ezt kéne mondani!?
- Nem! – kifakadt belőlem a sírás.
Fabio értetlen arccal nézte a kiabálásunkat, Dafne újra nagyon elkeseredett. Odalépett Fabio mellé és a vállára hajtotta a fejét. Fabio megölelte. Dafne lehunyta a szemét, és nagyon halkan ismételgette:
- Legyen már vége, legyen már vége, legyen már vége.
Apu rájuk nézett, majd hirtelen felém fordult:
- Inkább a testvéreiddel törődj! Rájuk nem is gondolsz!?
- De én menni akarok!
- Idefigyelj! Itthon fogsz maradni! – hangja remegni kezdett.
- Nem! – képtelen voltam abbahagyni a sírást.
- Carla!
- Nem!
- Ne kényszeríts! – fenyegetett apu.
- Menni fogok! – erősködtem zokogva.
Apu mély levegőt vett, megindult az ajtó felé. Én utána.
A kibetonozott bejárón lépdelt az erdő felé. A külváros már az erdőszélre épült, a mi házunk, pedig már majdnem a fák közé. Apu elszántan lépkedett. Hangosan fújtatott, láttam, hogy remegni kezd.
- Apu! – ordítottam utána a bejárati ajtóból.
Megtorpant. Leugrottam a lépcsőről, tettem néhány lépést felé, aztán én is megálltam a bejárón.
- Apu… - suttogtam remegő hangon.
Lassan megfordult. Tekintete elváltozott. Nagyon dühös volt, szomorú és rémült.
- Nem Carla!
Hirtelen különös zsibogás járta át a testem. Ugyanaz a furcsa idegen érzés, ami megrémisztett. A tagjaimat már nem én irányítottam, hanem az az idegen valami a fejemben. Apu egyre közelebb jött, és ez a különös zsibogás minden izmomra áttevődött. Még a csontjaiban is éreztem. Reszketni kezdtem. Apu újabb lépéseket tett felém. A zsibogás fájdalomba csapott át, hirtelen mindenen görcsbe rándult. Alig kaptam levegőt. Még mindig nagy volt köztünk a távolság és apu egyre gyorsabban közelített. A fájdalom még erősebb lett, már a véremben is éreztem. Olyan volt mintha a szívem minden egyes dobbanása a hasogató, éles fájdalmat pumpálná az ereimbe, és azok továbbítanák minden szervembe. A szemem újra megtelt könnyel, a számon keresztül kapkodtam levegő után. Képtelen voltam akár csak egy szót kipréselni magamból. Karom a hasamra szorítottam, testem meggörnyedt. Tágra nyílt, könnyes szemekkel bámultam apura, aki jéghideg tekintettel újabb lépéseket tett felém. Akkor elszakadt a cérna. Minden izmom görcsbe rándult, elveszítettem uralmam a testem felett. Felnyögtem. Apu már alig egy méterre állt tőlem, és én a földre rogytam lábai előtt.
Magam sem értettem, miért, de képtelen voltam felállni onnan. A fájdalom minden tagomba belenyilallt, ökölbe szorítottam a kezem a forró betonon kuporogva. Apu csak állt előttem, nem szólt egy szót sem. Éreztem, ahogy az akarata elnyomja az enyémet, bármilyen próbálkozásom, akkor hiábavaló lett. Ha megpróbáltam akár csak a kisujjam megmozdítani, újabb hullámban terjedt szét egész testemben az a mérhetetlen fájdalom. Óriási könnycseppek gördültek végig az arcomon. Teljesen megbénulva kínlódtam az aszfalton.
- Carla, itthon maradsz! Ez PARANCS! – jelentette ki apu határozott hangon.
Az elmém ellenkezni akart, de amikor erre gondoltam, megint belémnyilallt a fájdalom.
Sírni kezdtem. Nem tudtam mást tenni. Nem akartam aput elveszíteni. Az akarata a földre kényszerített és én tehetetlen voltam.
- Apu… - nyögtem a sírástól fulladozva.
Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy itt hagyjon. Túl kedves nekem, és anyu nincs többé, de ha őt is elveszítem, nem tudom, mi lesz velem. A mellkasomból fájdalmas kiáltás készült feltörni. Nehezen vettem levegőt, de kiáltás helyet csak a zokogás fakadt ki belőlem. Lesütöttem a tekintetem, csak az aszfaltot néztem, és a földre hulló könnycseppek páráját lélegeztem be.
Hallottam apu lépteinek tompa zaját. Remegve emeltem fel a fejem és láttam, ahogy berohan a fák közé. Gerincén végfutott a reszketés, aztán egy hangos reccsenéssel eltűnt az erdőben.
Homlokom a bejáróra szorítottam, keservesen, fájdalmasan felkiáltottam:
- Ne!
Könnyem patakzott, öklömmel püföltem az aszfaltot. Ott hasaltam a földön tehetetlenül, árván, zokogva.
Dafne kirohant a konyhából Fabioval a nyomában. Letérdeltek mellém. Újra felkiáltottam keservesen karmolászva a betont:
- Apu!
Fabio csendben felrángatott a földről, Dafne erősen megszorította a karom. Odavezettek a lépcsőhöz, aztán mind a hárman leültünk.
Dafne jobbról ült mellettem, Fabio a balomon. Fogtuk egymás kezét, szipogtunk, de nem szóltunk egy szót sem.
Már besötétedett, az égbolton ezernyi csillag ragyogott. A holdat néha eltakarta egy-egy fekete fátyolfelhő. Az erdő óriási fáin az apró levelek halkan susogtak az esti szélben. A levegő párás és kellemesen sós illatú volt. Mindezek ellenére legszívesebben nem vettem volna levegőt. Végig tudtam, hogy a szél apáinkról is hoz magával hírt. Vagy szagot, vagy hangot. Újra gyötört a sírhatnék. Tisztában voltam vele, hogy aput már soha többé nem látom viszont. Erős fájdalom markolta meg a szívem, görcsösen szorította. A lélegzésem akadozni kezdett, és egy pillanatra eltűnt előlem a késő esti erdő képe. Hirtelen nyitottam ki a szemem, Dafne könnyes szemmel bámulta a lépcsőt, Fabio ugyanúgy. Apuék mindannyian elzárták a gondolataikat, mi is ezt tettük. Jobb, ha nem kommunikálunk.
Körülöttünk minden egyre sötétebb lett, az idő pedig nagyon lassan múlt. Szótlanul ültünk egymás mellett, magunkba zuhanva. Fabio erősen fújtatott, testéből áradt a forróság, a szíve egyre gyorsabban lüktetett. Dafne halkan felsóhajtott, majd rám nézett. A tekintete egyértelmű volt. Fabionak még néhány óra kell csak, és aztán mi fogjuk őt támogatni, segíteni. De egymást is. Itt maradtunk, és mostantól csak magunkra számíthatunk.
Hegyeztem a fülem, nem tudtam, miért. Talán csak megszokásból, vagy ösztönből. Messziről motorzúgás hallatszódott, zene és beszélgetés. A hangok néhány perc elteltével erősödtek, kitisztultak. Egy terepjáró motorjának dorombolását hallottam, amiben halk, lassú zene szólt, s a barátnőink beszélgettek benne.
Lassan a hangok felé fordítottam a fejem. Dafne felállt, és tett néhány lépést az út felé. Pillanatok elteltével egy fényszóró fénye világított a szemünkbe. A sötétben hirtelen nagyon vakítónak tűnt, kezem a szemem elé tartottam és úgy kukucskáltam a közelgő autó felé. Az ezüstszínű BMW vezetője, Gina leparkolt a kapu elé. Camilla szállt ki elsőnek a hátsó ülésről. Tükörsima hajába belekapott a szél, és alaposan összegubancolta. Felisa becsapta az ajtót, aztán morcosan összekulcsolta a kezét. Mikor meglátta, ahogy Camilla az összekócolt haját próbálta meg kibogozni, égnek emelte a tekintetét és sóhajtott egyet. Gina megnyomta a slusszkulcs tartóján elhelyezett gombok egyikét, az ezüst BMW pityegett, minden ajtó lezárt.
Szótlanul néztem őket, tovább ültem Fabio mellett a lépcsőn. Dafne lassan eléjük sétált, aztán sorban megölelt mindenkit. Felisa tartózkodott kicsit, de aztán ő is „felengedett”. Laposakat pislogtam, hirtelen nagyon erőtlennek és üresnek éreztem magam. A lányok néhány szempillantás alatt a lépcsőnél termettek, aztán sorban leültek a forró betonra.
- Sziasztok, lányok. – mondta halkan Fabio.
- Ciao. – válaszoltak csendesen.
- Tudtok valamit? – kérdezte a sírás határán Gina.
Ránéztem. Nem tudom, milyen képet vághattam akkor, vagy mi tükröződött a tekintetemben, de Gina azonnal lesütötte a szemét, csakhogy nem szűkölt.
- Mégis, hogy tudhatnánk bármit is? – fakadtam ki.
Szipogni kezdtem, aztán ökölbe szorítottam a kezem.
- Bocs, hülye kérdés volt. Mindenki elzárta a gondolatát. – Gina hangja gyenge volt és alázatos.
- Ne haragudj. Csak.. – a szemem újra tele lett könnyel, de nem sírtam. Erősnek kellett lennem.
- Most mi lesz? – kérdezte Felisa.
- Még várunk. – vágtam rá reflexszerűen. – Aztán… aztán utánuk megyünk.
- És mégis merre? Hogyan? Mindenki? – kérdezett újra zavartan, de cinikusan Felisa.
Rájöttem, mire utal. Fabio és ő még nem változtak át. Akkor ők maradnak. Ennyi.
- Te és Fabio itt maradtok, Gina, Camilla, Dafne és én megyünk.
- Már megbocsáss, de mióta mondod meg TE, hogy mit csináljunk!? – felvonta a szemöldökét.
Tátva maradt a szám. Apáink épp az életüket kockáztatják valahol, több mérföldnyire, és Ő, azon akad ki, hogy teszek egy kijelentést arra vonatkozóan, hogy mi legyen velünk.
- Most óta. – vágtam rá erélyesen.
- És milyen jogon főnökösködsz!? – a vérnyomása egyre magasabb lett, ahogy az enyém is.
- Elég legyen, lányok! – csattant fel Fabio. – Ha veszekedtek, azzal nem oldotok meg semmit! Hagyjátok abba!
- Igazad van. Perdono*. – mondtam halkan, aztán én is a földre ültem.
- És meddig várunk még? – kérdezte Dafne félénken.
- Talán még néhány percet. – mormoltam.
- Én nem akarok addig várni! – csattant fel Felisa. hirtelen felugrott, majd fújtatni kezdett,
Elkerekedett szemmel bámultuk, a teste minden ízében reszketett, csak ontotta magából a forróságot. Izmai megfeszültek, verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Mindannyian nagyot nyeltünk. Felisa időzítése az átváltozásához a lehető legrosszabb. Jobb lenne azért túlesni rajta, így, hát tovább dühítettem:
- Nem számít, hogy mit akarsz! Úgy lesz, ahogy mondom! – kiáltottam rá.
Nem szólt semmit. Az arca eltorzult, a gerince is reszketni kezdett, és bumm. Hirtelen előtört belőle egy óriási, gyönyörű sötétszürke farkas. Hangosan morgott, és dühösen karmolászta a levegőt. Vicsorgott ránk, a bundáját borzolta, mégis rémültnek tűnt. Igy természetes. Erre lehunytam a szemem, hagytam, hogy az én testem is átjárja a forró remegés, majd átváltoztam.
ÁÁÁÁÁ!!! Mi ez az egész!? Uram Atyám! Ez szörnyű!
Kiáltozott gondolatban Felisa. Megpróbáltam a lehető leghiggadtabb hangon felvilágosítani, vagyis inkább lenyugtatni.
Üdv közöttünk!
A szemébe néztem, figyeltem a reakcióit. Már nem vicsorgott, felkapta hatalmas fejét, és rám szegezte a tekintetét.
Hú! A fejemben hallom, amit beszélsz! És… én is a fejemben beszélek!
Felidéztem átváltozásának momentumait.
Látok a szemeddel! Mi? Bakker! Nagyon különös! És olyan idegen!
Megszokod. A legjobbakat majd később mutatjuk meg.
Nahát! A bundád hófehér!
Igen. Dafne pedig éjfekete, ezüst cirommal.

Gondolatban kuncogni kezdett. Az izmai már nem feszültek, nem is toporzékolt. Gyorsan hozzászokott a farkasbundához. Ránéztem a többiekre. Gina elvigyorodott, erre én bólintottam.
- Gyertek, lányok! Beszállunk mi is a buliba. – mondta lelkesen, aztán meglódult a fák felé.
- Szuper! – mondták egyszerre a többiek, még útközben lerúgták a cipőjüket.
Ezek meg hová mennek?
Kérdezte Felisa kissé zavarodottan.
Ők is átváltoznak.
Válaszoltam nyugodt hangon.
De miért mennek az erdőbe?
Nézz a hátad mögé!

Megfordult. Kis híján felbotlott a saját lábában. Megesik. Nem könnyű, amikor az embernek hirtelen négy lábbal kell boldogulnia. Felisa mögött egy csomó ruhafoszlány hevert a földön.
Aha.
Alighogy kimondta megjelentek a többiek is. Dafne rohant elöl, alig lehetett észrevenni a sötétben. Csak gyönyörű kék szemei csillogtak a holdfényben. Gina futott mögötte, a hátán végig fényes ezüstszínű a bundája. A lába felé haladva világosodik, a mancsa pedig már fehér. Kissé lemaradva futott utánuk Camilla. Fényes krémszínű bundáját sötétbarna cirom tarkítja.
Üdv közünk Felisa!
Na, milyen? Hm?

Jó, mi?
Érezni lehetett a lányok lelkesedését, jólesett, hogy akaratom ellenére is derű járja át a tudatom.
Aha… szuper.
Dadogta Felisa.
Szerzek magunknak cuccot.
Jelentettem ki, aztán beugrottam a házba az egyik törött ablakon keresztül. Bent aztán visszaváltoztam, és kerestem néhány ruhadarabot. Felhúztam egy szép nyári ruhát, aztán egy kötöttem a bokámhoz egy melegítőt meg egy pólót. Kerestem göncöt Felisának is. Az ajtón léptem ki, egyenesen Felisához mentem. A hátsó lábához kötöttem a ruhát. Felmordult, aztán Dafne, parancsolóan újabb morgással válaszolt neki. .
Felisa! Maradj veszteg! Ezekre szükséged lesz!
Mondtam neki parancsolóan gondolatban.
Bocs.
Majd beletanulsz…

Válaszolt erre Gina kedvesen.
Felálltam, aztán Fabiohoz fordultam. Felisa gyors átváltozása kissé megrémítette. Mindent tud már, amit tudnia kell erről az egészről, úgy ahogy Felisa is. Azonban az átváltozás egy olyan különös, hátborzongató dolog, amiről hiába tud az ember gyakorlatilag mindent, retteg tőle. Mind nagyon féltünk, aztán rájöttünk, hogy nem is olyan vészes, csak hihetetlenül különös.
Fabio csendben ült a lépcsőn. Leültem mellé, aztán megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Felsóhajtottam, majd belekezdtem:
- Figyelj, öcsi. Mi most…
- Apuék után mentek. – fejezte be a mondatom bánatosan.
- Igen. De visszajövünk, amilyen hamar csak tudunk.
- Hát, persze.
Lehajtotta a fejét, és ajkát harapdálta. Majd megszakadt a szívem. Olyan gyámoltalannak tűnt. Sajnos az is volt. Csak ő maradt, aki még nem változott át. Retteg. Anyu meghalt, talán apu is. Mi meg, akik maradtunk neki, egyszerűen itt hagyjuk egyedül, és csatába vonulunk.
Én szívesen vigyázok rá!
Ajánlta Camilla.
Ránéztem. Lapította a fülét, és halkan szűkölt.
Dafnera és rád nagyobb szükség van!
Folyatta Camilla.
Rendben.
Adtam meg magam.
- Camilla itt marad, és vigyáz rád. Nekem…
- Menned kell.
- Úgy van…
- Szeretlek, öcsi! Nemsokára találkozunk!
- Én is! Siessetek vissza!
Fabio szorosan megölelt, nehezen tudtam elengedni. Dafne is odament hozzá, aztán nagy fekete orrát az öcsénk arcához nyomta.
- Indulás! – mondtam, aztán meglódultam a lányokkal az erdő felé.
Ugrottam egyet, a testem gond nélkül engedelmeskedett.



*Megjegyzés: Mint láthatjátok a heti egy fejezet eddig sem jött össze, de igyekszünk a hosszúúú fejezetekkel kárpótolni titeket. Friss valószínűleg havonta egyszer lesz, de mostantól érdekességekkel színesítjük majd az oldal tartalmát. Addig is: kommentekre fel!*

2 megjegyzés:

  1. Helló!
    Rendesen bekeményítettetek!!!Nagyon élveztem ezt a fejezetet!Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük szépen! Igyekszünk! :-)

    VálaszTörlés