2. FEJEZET - Viharfelhö az Éden felett

A falhoz erősített hangszórók furcsán recsegni-ropogni kezdtek. Mindannyian a hang felé fordítottuk a fejünket.

Ilyenkor szoktak értesítést közzé tenni.

Na, mi van már megint?

Megcsóváltam a fejem. Néhány hete az ilyen közlemények a meghosszabbított tanítással kapcsolatosak, esetleg a büntetések súlyosbításával, vagy a szünetek rövidítésével. Új igazgatónőnk a pokol egyik előkelő posztját viselő tagja.
Fogalmam sincs, mi a fenét akarnak.
Dafne egy véleményen volt velem. Kirázta a hideg a hangszórók recsegő hangjának hallatán.
A pokol képviselője már megint kitalált valamit.
Ginának is forrt a feje. Nem is értettem, mit morog.
- Figyelem, minden tanulónak! A mai napon..

Kezdte hihetetlenül elgyötört hangon a bemondó csajszi. Sajnos nem tudta befejezni, mondata közepén sikolyt hallatott. Az ebédlőben néhány pillanatra síri csönd támadt. Akkor Fabio hangját hallottam a hangszóróban:
- A mai napon buli vaaaaan!
Néhány másodperc elteltével, mikor mindenki felfogta miről is van szó, már a lehető legerősebb basszus dübörgött a kicsi hangszórókból a falon. Erre az összes diák felpattant a helyéről, lesöpörte a tálcákat az asztalokról. Csillogó szemekkel, a „lázadás” örömétől ujjongva, éljenezve, egymás után másztak fel fényes asztallapokra, velünk együtt, természetesen. A zene egyre hangosabb lett, és az egész diáksereg a szám bevezető ütemeire kezdett táncolni, aztán meghallottuk Taio Cruz és Jennifer Lopez hangját, a Dynamite című dalban.

- I came to dance, dance, dance, dance. I hit the floor  cause that's my, plans, plans, plans, plans. I'm wearing all my favorite brands, brands, brands, brands. Give me space for both my hands, hands, hands, hands you, you. Cause it goes on and on and on And it goes on and on and on!

Az első versszakot lüktető ritmus és fülbemászó dallam kísérte, mindenki ráhangolódott. Aki az asztalon bulizott, hangosan kiáltozott, aki pedig tudta a dalszöveget, torka szakadtából énekelt. Camilla, Gina, Dafne velem táncoltak az asztalunkon. Összehangoltan mozogtunk, fejünkben ugyanúgy lüktetett a basszus.

Imádom az öcséteket!

Camilla hangosan felsikoltott, ugrálni kezdett a zene ritmusára. Dafne felemelte a kezét, haját borzolta és együtt énekelt a többiekkel. Gina hasonlóképpen velem együtt. Remek lett a hangulat. A hajam már szénaboglyára hasonlított, de nem érdekelt. Eszméletlen jót táncoltam. Nem beszéltünk egymással, gondolatban sem. Nem is volt rá szükség. Átvettük egymás hangulatát, a lépéseink taktusa egybefonódott, talán még a pulzusunk is egy ritmust követett. Becsuktam a szemem. A zene nem volt hangos, de pontosan olyan volt a légkör, mint egy menő szórakozóhelyen. Akkor azonban különös neszre lettem figyelmes.

Halljátok ezt?

Az a furcsa, halk zaj, csúnyán belerontott a zenébe. A bulizó társaság persze nem vette észre.

Micsodát?

Én nem hallok semmit!

Gondolta Gina és Camilla hitetlenkedve.

De van valami…

Dafne is hallotta.

Mikor hangosabb lett, tisztán kifüleltem, mi az. Nagyon gyors, apró léptek zaja, magas sarkú cipő kopogása. Dühtől fújtató légzés, egekbe szökött pulzus. Halk morgás, szitkozódás. Az igazgató nő!

Na, ne!

Kiáltották gondolatban a többiek. Gyorsan leugrottunk az asztalról, leültünk. Az ujjaimmal próbáltam kibogozni a gubancos tincseimet. Úgy ahogy sikerült is. A lányokkal nyugodtan vártuk az ördög puszipajtását az ebédlőbe. Halkan beszélgettünk. Tovább füleltem. A kopogás más irányból hallatszódott. Mintha tompult is volna. Hirtelen csend.

Fabio!

A gondolat villámcsapásként suhant át az agyamon, és tudtam, hogy az öcsénk nem fogja megúszni. A zene váratlanul szakadt félbe, a bulizó bagázs szomorkodva kászálódott le az asztalokról. A többség azonban követelte, hogy tovább bulizhassanak, méltatlankodva nyavalyogtak az asztalok tetején.

Szegény, Fabio! Nem hallhatta, hogy az a banya arra vette az irányt!

Gondolta Dafne, aztán felsóhajtott.

És azok az emberkék sem hallották!

Mutatott Gina a még mindig sajnálkozó társaságra.

Hej, csendet! Megint hallok valamit!

Én is akarom hallani!

Camilla mindig is kíváncsi természet volt.

Akkor drágám, maradj csendben!

Gina is hegyezte a fülét. Dafne egész jól hallotta a halk zajokat, ahogyan én is. Egész biztos aputól örököltük.

Most nem cipőkopogást hallottunk, hanem emberi hangokat, egy távoli párbeszédet. Nem értettük tisztán, de az igazgató nő és Fabio hangját fel lehetett ismerni. Az igazgató nőé nehezen behatárolható magasságú oktávot ütött, Fabioé nyugodt volt, sőt gúnyos. Öcsi! Mikor tanulod már meg visszafogni magad!

Soha…

Dafne elszomorodott. Fabionak ez a magatartás nem lesz előnyére a közeljövőben.

A beszéd kiabálásba torkollott, olyan volt, mintha egyenesen a fülembe ordibáltak volna. Most újra cipőkopogás ütötte meg a fülem, és egy tornacipő csoszogása. Normál sebességű szívverést, és egy roham határán verdesőt hallottam. Egyre közeledtek, figyeltem a „beszélgetést”.

 - Fiatalember! Én még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet! Mégis, hogy képzelte!? Ezt nem engedhetem meg! Most azonnal irány a büntető terem! Ott várjon meg! Előbb ezt itt lerendezem!

- Igenis, igazgató nő.

Szegény, gyerek!

Nem kell sajnálni. Megoldja.

Nem örültem annak, hogy ilyen helyzetben kell látnom az öcsénket, de biztosra vettem, hogy kitalál valamit. Már előre tartottam tőle. Hallottam, ahogy az igazgató nő mély levegőt vesz, majd beront a még mindig zajos ebédlőbe. Az egész olyan volt, mint amikor egy macska beugrik egy csapat galamb közé. Mindenki leült, amilyen hamar csak tudott. De a felfordulás nyomait már nem tudták eltűntetni. A démoni nőszemély alig kapott levegőt a dühtől.

Ez mindjárt felrobban!

Nagyon úgy fest!

Bár úgy lenne!

Gondolták a lányok. Abban a pillanatban nem foglalkoztatott semmilyen gondolat. Csak az, hogy már nagyon szeretnék hazamenni. Anyu biztosan sütött valamilyen nagyon finom sütit. Ha jókedvvel megy el dolgozni, akkor szokott meglepit készíteni nekünk. Apu már bízom benne, hogy elintézte a teendőit, remélem, otthon van, és hagy nekünk is abból a süteményből. Csodálom anyut, hogy képes nekünk mindig eleget sütni-főzni.

Robban!

Mi van?

Zavarodottan pislogtam néhányat. Láttam, a pokolfajzatnak már nem kellett sok idő. Mégsem történt semmi. Hideg tekintettel mérte végig a helyiséget, majd pillantása rajtunk állapodott meg.
- Kisasszonyok – hú, nagyon kedves lett a hangja – Maguk hazamehetnek!

A többi diák szájtátva bámult minket. Elakadt a mi lélegzetünk is. Dafne törte meg a csendet:

- Köszönjük! Viszlát igazgató nő!

Mosolyogva lépkedtünk kifelé. A meglepődés és öröm mosolyával.

Láttátok?

Gondolta Camilla már a parkolóban.

Micsoda ördögi mosoly!

Kiráz a hideg tőle!

Siettünk. Nehogy meggondolja magát az a szipirtyó. Még kintről is hallottuk, ahogy kiabál.

-  Várjatok meg!

A kiáltásra mindannyian felfigyeltünk. Felismerni nem volt nehéz, talán csak elhinni. Felisa rohant utánunk. Mi már az autónknál voltunk, a lányok beszélgettek, én pedig a tornacuccom után kutattam, ugyanis nem meglepő módon, a hátsó ülésen hagytam. Mikor meghallottam Felisa hangját, hirtelen kaptam fel a fejem és, bumm. Ez körülbelül az a fajta helyzet volt, mint amikor valaki az autó motorját bütyköli, megnyomják a dudát és beleveri a fejét a felnyitott motorháztetőbe. Kimásztam az autóból, becsuktam az ajtót, a fejem is sajgott. Szerencsére négykerekű drágaságunknak nem lett baja. Zsebbe tettem a jobb kezem, a másikban a tornacuccomat lóbáltam. A kicsi ruhazsákra farkasokat rajzoltam. Jobban tetszett így, mint fehéren. Felisa nem sietett túlságosan, kicsit lassított is, mikor látta, hogy meg fogjuk várni.

Vajon mit akarhat?

Kérdezte Camilla kíváncsian.

Arra én is nagyon kíváncsi vagyok. Van egy tippem.

Válaszolta gondolatban Gina.

Meglátjuk bejön-e majd.

Örülnék neki.

Felisa elgyötört arccal közelített. Látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a szívét. A tekintete remegett, nagyot nyelt. A szíve majd kiugrott a helyéről, bizonytalanul lépkedett. Csak tudnám, miért ilyen ideges. Nem fogjuk bántani. Vagy nem attól tart? De akkor mitől? Néhány lépéssel előttünk megtorpant. Résnyire nyitotta a száját, levegőt vett és elcsukló hangon mondta:

- Kösz, hogy megvártatok.

- Mit szeretnél? – kérdezte Dafne elragadó hangon.

Erre Felisa vonásai megenyhültek, nyugodtabb lett. A szíve lassabban vert, magabiztosabban állt a lábán.

-  Én, hát nem is tudom, hol kezdjem…vagy hogy kezdjem..

-  Talán az elején. – válaszoltam barátságosan.

- Rólatok lenne szó, vagy rólunk. Nem tudom, hogy mondjam.

- Úgy hisszük, nemsokára a rólunk lesz a megfelelő szó. – válaszolta halkan Dafne.

-  Tényleg? – kissé megijedt. Újra zavaros lett a tekintete. Mély lélegzetet vett.

-  Igen. Múlt héten lázad volt, igaz? Hány fokos? – folytatta Gina.

-   Lázas voltam. Ha jól emlékszem 40-41. – némi szünet után a pulzusa ismét az egekbe szökött, várt talán egy- két másodpercet, aztán csak folyt belőle a szó - Ezt mind én is tudom! – a hangja legalább két oktávval feljebb ugrott. Indulatosan beszélt- Tudom, hogy nincs sok hátra, tudom, mi vár rám! Tudom, mivel jár, de...

-  De mi? – kérdezett vissza Camilla.

Néhány pillanatig szótlanul álltunk. Felisa a földet bámulta, és ajkát harapdálta. Küzdött a gondolataival, küzdött a mondattal, amit épp kimondani készült. Nekidőltem az autónak, a többiek mozdulatlanul álltak. Felisa bólogatott, aztán egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcán.

-   De félek… - mondta szepegve.

-   Felisa.. – suttogtam, mikor ránk emelte a tekintetét.

A szeme könnyes volt, a nézése pedig tele volt kétségbeeséssel. A kezét morzsolta, aztán újra lesütötte a szemét. Újra szótlanul álltunk egymással szemben. Szegény lány! Eddig azt hittük, hogy egy öntelt csaj, aki fütyül a bandájára, a leendő falkájára. Most, most meg kiderül, hogy halálosan meg van rémülve! Mindenről tud, a láz, az erő, mindenről, ami ezzel jár, mégis retteg. Itt áll előttünk, a keze remeg, de nem attól, amitől fél, hanem magától a félelemtől. Minden porcikám sajnálta őt. Képtelen voltam egy szót is szólni, a többiek elkerekedett szemmel bámultak. A fejemben síri csönd honolt. Akkor szorosan megöleltem Felisát. Nem tudtam, mit mondjak neki. Azt hiszem ez az ölelés beszélt helyettem. A parkoló üres volt. Csak mi ácsorogtunk ott szótlanul. Lehunytam a szemem. Felisa a hátam ütögette. Fogalmam sem volt, miért.

- Carla! Nem kapok levegőt! – nyögte.

- Jaj, ne haragudj! – gyorsan elengedtem. Fellélegzett.

- Már csak pár hét, és visszaadhatod neki! – vigyorgott Dafne.

- Feltétlenül! – válaszolt pirulva.

- De miért nem szóltál erről előbb? Azt hittük már nem akarsz velünk lenni! – kérdeztem tőle kedvesen.

- De én akarok! Csak az az átváltozás! Kiráz tőle a hideg! Meg ti is olyan mások letettek! Komolyak, meg nem is tudom, olyan egyformák!

- Komolyak? Egyformák? Felisa, biztos minket néztél? – kérdezett nevetve Gina.

- Azt hiszem…

- Hagyjuk ezt most már! Gyerünk röplabdázni! – mondta Camilla lelkesen.

Azzal mindannyian meglódultunk a tornaterem felé, a parkolón keresztül.

- Ma beállsz a csapatunkba? – kérdezte Dafne Felisát.

- Hát, persze. Jut eszembe! Még egy dolog: az a gondolathallós izé. Tényleg igaz?

- Még szép! – mondtam büszkén – Szerinted hogy sikerült megúsznom az egyest töriből? Hm?

- Gina gondolatban súgott neked? – kérdezte elképedve.

- Igen. Igy most két hétig meg kell csinálnia a matek házimat! – vágta rá Gina.

- Ennek az egész farkasosdinak köszönhetjük még azt is, hogy kitoltunk az igazgató nővel! Hallottuk, amikor jött. A cipője kopogását, meg ahogy szitkozódott. – folytatta Dafne.

- Ez elképesztő! Apu erről nem is igazán mesélt!

- Hát ez az. Apuék nekünk sem mondanak el túl sokat. A gondolathallást magunknak kellett kitapasztalni! – mondta csendesen Gina.

- Mostanság még át sem változhatunk. – dünnyögte szomorúan Dafne.

- Nem? – kérdezett vissza Felisa meglepetten.

- Apu az Alfa. Azt tesszük, amit mond. Ha akarjuk, ha nem. Csak nem tudom, miért csinálja. Olyasmit mondott, hogy veszélyes. Meg, hogy maradjunk elrejtőzve, ne keltsünk feltűnést. – válaszoltam Dafne helyett.

Felisa szokatlanul megértően viselkedett. Láttam rajta, hogy valóban elhiszi, sőt átérzi a mi felháborodásunkat, de ez nem a megszokott viselkedés, amit tőle várnánk. Nem volt már időm tovább ezen rágódni, ugyanis odaértünk a tornaterem bejáratához. Egy nagyon szűk folyosón át jutottunk be az öltözőbe. Az ellenfél csapat már a teremben melegített. Elhúztuk a parkolóban az időt, úgy hogy olyan gyorsan kaptuk magunkra a cuccainkat, amilyen gyorsan csak tudtuk. A térfelünkön elkezdtük mi is a bemelegítést. Rövid helybennfutás, utána alapos nyújtás.

Péppé verjük őket!

Gondolta Dafne egy szép állóspárga tartása közben.

Puhány banda! Reggelire sem elegek!

Folytatta Camilla. Ő gyorsan végzett a nyújtással, már a helyén állt.

Azért ne hagyjuk magunkat. Jót tesz, ha kicsit összpontosítunk a játékra és egymásra! Az javítana a csapatmunkánkon!

Válaszoltam egy utolsó törzshajlítás alatt.

Ez igaz! Apu is mindig az összehangoltságunk hiányával jön! Pedig szerintem azzal nincs gond!

Gondolta Gina a helyére sétálva.

Azzal valóban nincs. Talán néha, egy kicsit  szétszórtak vagyunk!

Válaszoltam a szervához készülve a pálya szélén.

Amíg a labdát pattogtattam, alaposan szemügyre vettem az ellenfelet, megpróbáltam kiszúrni a legsutább játékost, hogy oda tudjam irányítani a szervát.

A hátsó sorban, az a vörös hajú nem tűnik túl gyakorlottnak!

Javasolta Dafne.

Igazad lehet.

Azzal jó magasra feldobtam a labdát a sípszó elhangzása után, léptem előre néhányat, felugrottam, aztán egy óriásit beleütöttem a röplabdába. Lapos íven haladt, majdnem súrolta a háló tetejét. A célt nem vétette el, egyenesen a vörös copfos lány felé repült. Ő pedig sikoltva beleütött, társai meg tudták menteni a labdát a földre eséstől, majd egy ügyetlen ütéssel átsegítették a mi térfelünkre.

Gina! A tiéd!

Utasítottam gondolatban.

Gina hátrébb lépett, majd nagyon szépen feladta a labdát.

Enyém!

Kiáltottam fejben, gyorsan odaléptem és még magasabbra felütöttem a labdát.

Dafne meglódult, felugrott és erőteljesen leütötte az ellenfél területére.

 - Hú! – kiáltottuk egyszerre.

Egymáshoz léptünk, adtunk egy-egy pacsit. Felisa szájtátva nézte a játékot, arckifejezése egyre morcosabb lett. Nem tudom, mi zavarhatta. Talán az, hogy még nem olyan jó játékos, mint mi? Meglehet. Sóhajtottam egyet, aztán újabb könyörtelen erejű szervát küldtem ellenfeleinknek. Vissza sem tudták ütni.

Szép volt!

Ez a mondat egyszerre három lány hangján visszhangzott a fejemben.

Újabb szerva következett. Nem ütöttem meg túl erősen, de sajnos túl gyengén ahhoz, hogy tökéletesen vissza tudják ütni. Camillát szúrták ki, ami azt illeti, valóban nem volt valami profi.

Ez felém jön! Ez felém jön! Ez felém jön!

Kiabálta kétségbeesetten.

A labdát már nem tudtuk megmenteni. Pedig Dafne igen látványos becsúszást hajtott végre.

Ez leesett…

Gondolta Camilla valami gyerekes bájjal a hangjában.

Drágám, talán el kellett volna ütni!

Fújtatott Gina.

Erre mindannyian felnevettünk. A kívülállók nem tudhatták, miért nevetünk. Minket ez nem is érdekelt. Megszoktuk már, hogy idiótának tartanak.

Felisának is sikerült néhány szép feladás, sőt leütés is. Ennek ellenére visszatért a tekintetébe a hidegség, és már nem mozgott olyan felszabadultan közöttünk, mint a bemelegítésnél. A meccs nem tartott túl sokáig. Szokásos győzelemmel zárult. Meghagytuk az örömet az ellenfél csapatnak, csak tíz ponttal vertük meg őket. Az edző szeretett hulla fáradtra dolgozatni minket. Általában a győztes csapatot kínozza. Pedig a vesztes bandát kéne. Nem számoltam, hány kör futás és fárasztó erőgyakorlat után, teljesen leizzadva sétáltunk be az öltözőbe.

Mégis minek  kell ez? Nagyon kifáraszt.

Nyavalygott Gina a zuhanyzó felé vánszorogva.

Kell a jó erőlét. Ez a mai jobb volt. Ma már egy órát futottunk szünet és lassítás nélkül!

 Állapítottam meg elismerően.

Szegény Felisa csak negyed óráig bírta. Szó nélkül, felhúzott orral ment haza. Úgy látszik nála a hihetetlen kedvesség csak múló elmezavar. Jó lesz hozzászokni.

- Accidenti! – kiáltotta mérgesen Gina a zuhanyból.

- Mi a baj? – kérdeztük szinte egyszerre.

- Az a nyomorult csap tönkrement!

- Már megint otthon kell lezuhanyoznunk. Akkor induljunk is haza.  – javasolta Dafne.

Megindultunk kifelé. Felnéztem az első emelet egyik résnyire kinyitott ablakára. A büntető terem. Kíváncsi vagyok, Fabio meg tud-e majd lógni, vagy még le kell, hogy töltse a maradék fél órát. Nem siettünk túlságosan. Arra is gondoltam, hogy útközben csobbanhatnák is egyet a tengerben. Aztán meggondoltam magam. Beszélni kell apuval. Az autónál elköszöntük egymástól, majd a húgommal együtt beszálltunk. Beindította a motort, sebességbe tette. Felengedte a kuplungot, gázt adott és már száguldottunk is haza. Amikor a külvárosba értünk, újra a tájban gyönyörködtem.

Néhány perc elteltével már csak pár száz méterre lehettünk a házunktól, amikor valami borzalmas szag tódult be az autóba. Dafne hirtelen lefékezett. Ez a szag iszonyatosan csípte az orrom, gyomorforgatóan édes volt és jéghideg. Olyan érzés volt, mintha folyékony klórt szívtam volna szívószállal az orromon keresztül. Borzalmas dolog. De ami még ennél is szörnyűbb, a kétségbeesett felismerés, a szikra az agyamban, amikor rájöttem, minek a szaga.

- Vérszívók! – fújtatott a szagtól könnyes szemmel Dafne.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mikor már képes voltam pislogni, a szívem nehezen behatárolható gyorsasággal vert, a légzésem akadozott, izzasztó forróság öntötte el a testem és a kezem remegni kezdett. Éreztem, ahogy ez a reszketés átjárja a gerincem. Mélyebbeket kezdtem lélegezni, próbáltam lenyugtatni magam. Erősen megszorítottam a biztonsági övet, Dafne a kormányt markolta meg. Mikor nem bírtam már tovább, kiszálltam a kocsiból. Erősen csaptam be az ajtót. Dafne követett. Homlokát a kasznihoz szorította, mélyeket lélegzett velem együtt. Az autó fölött találkozott a tekintetünk. Reménytelenség és bizonytalanság. Nagyot nyeltem. A fejem a házunk felé fordítottam. Lassan, hangtalan léptekkel közelítettünk mind a ketten. Ahogy a ház felé haladtunk, a szag úgy erősödött. Azonban mást is éreztünk. Dafne a helyzethez viszonyítva higgadtan ment előre, erősen koncentrált a legapróbb neszre, ahogyan én is. A kapuhoz léptünk. Hegyeztük a fülünk. Valaki van odabenn. Valaki van és zajt csap.

- Carla, én azt hiszem, félek! – mondta remegő hangon Dafne és megszorította a kezem.

- Én is! Hidd el! Olyan tapasztalatlanok vagyunk még!

Ez jogos volt. Körülbelül három hete lehettünk farkasok. Vámpírral, pedig még testközelben, talán ha csak egyszer találkoztunk. Az az egy is vegetáriánus. Próbáltunk a kiszűrődő zajra koncentrálni. Az ajtó és az összes ablak be volt csukva. Földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtunk a kapu előtt. Rosszabb, mint egy horror film. Léptek zaja ütötte meg a fülünket. A házból jött. Viszonylag gyors, tompa puffanások, nagy lépések zaja.

Ez nem vámpír…

Dafne hangja még gondolatban is remegett. Nagyot nyelt.

És valóban. Enyhe szellő fújt az épület felől, de nem volt olyan intenzív a szag.

Elment?

Kérdeztem nagyon bizonytalanul.

Be kell mennünk!

És…ha mégis bent van?

Csak egy módon tudhatjuk meg!

Hangján érződött, hogy maga sem lelkesedik az ötletért.

Rendben.

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset a kicsi, nyikorgós kapunkon. Beléptünk a kertbe. A nedves föld és a virágok párája csak úgy ontotta a csípős, hideg szagot. Szorosan egymás mellett lépkedtünk a bejárathoz. Miután remegő térdekkel felmentünk a lépcsőn, Dafne nyúlt a kilincs felé. Csend lett. Nem hallottuk a lépéseket. Dafne görcsösen, könnyes szemmel szorította az ajtókilincset. A nap szikrázóan sütött. Egymás szemébe néztünk. Átfogtam Dafne kezét, amelyikkel a kilincset szorította. Még mindig egymás tekintetébe mélyedtünk, s bent még mindig kísérteties csend honolt. Egyszerre, kurtán bólintottunk és egy hirtelen mozdulattal benyitottunk a szobába.