„Good morning! Please wake up! Have a nice day!” az ébresztő óra fülsüketítően felcsipogott. Na, ettől tuti nem lesz szép napom. Ráadásul úgy tűnik, hogy ma is csak miattam fogunk elkésni, mint általában. A nap már egész melegen sütött be a szobámba, a résnyire nyitott ajtón pedig, azt hiszem melegszendvics illat tódult be. Laposakat pislogva pillantottam rá a még mindig idegesítően csipogó órára. Rá akartam csapni, mint minden reggel, de azt hiszem, tegnap messzebbre tettem, úgyhogy le is estem az ágyról. Az óra még mindig nem hallgatott el.
- Accidenti*!– kiáltottam dühösen.
Rávágtam a kis kütyüre, aztán a padlón hagyott ruhákon taposva kibotladoztam a fürdőszobába. Miután elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, nagy nehezen kivánszorogtam a konyhába.
- Buongiorno! – mosolygott Dafne, a húgom, aki alig egy évvel fiatalabb nálam.
- Neked is jó reggelt!
- Fabio alszik még? – kérdezte kíváncsian.
- Hát, persze. Nincs első órája. Kis mázlista.
- Úgy tűnik…
- Accidenti*!– kiáltottam dühösen.
Rávágtam a kis kütyüre, aztán a padlón hagyott ruhákon taposva kibotladoztam a fürdőszobába. Miután elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, nagy nehezen kivánszorogtam a konyhába.
- Buongiorno! – mosolygott Dafne, a húgom, aki alig egy évvel fiatalabb nálam.
- Neked is jó reggelt!
- Fabio alszik még? – kérdezte kíváncsian.
- Hát, persze. Nincs első órája. Kis mázlista.
- Úgy tűnik…
- Hogy nekünk miért nincs ekkora szerencsénk? – kérdeztem bosszúsan.
Dafne elmosolyodott. Olyan szép húgocskám van! A haja egészen sötét barna, majdnem fekete, egyenes tincsei bájos lófarokba fogva omlottak rá a vállára, kék szeme pedig mindig vidáman csillogott. Ez a tekintet minden alkalommal felvidított és kíváncsivá tett. Hogy tud mindig ilyen derűs lenni? Ma a kedvenc farmerját vette fel és azt a blúzt, amit még a születésnapjára vettem neki. A szekrényhez léptem, elővettem a tányérokat, közben anyu lépett be a konyhába. Úgy láttam neki is remek a hangulata. Csak én voltam annyira lelombozva. Letettem két tányért az asztalra és le is ültem. Csendben pislogtam. Még mindig nem ment ki az álom a szememből, pedig jó lett volna pattogni.
- Hm! Milyen finom illata van! – mondta elismerően anyu, aztán nyomott egy puszit Dafne arcára. Az enyémre is.
A mikró csipogni kezdett, én pedig szinte riadtan felpattantam a székről és gyorsan elkezdtem kiszedni egy tányérra a gőzölgő szendvicseket. Dafne gyümölcslevet vett ki a hűtőből. Anyu sietősen pakolt a táskájába, gyorsan körbenézett, nem hagy-e itthon esetleg valamit. Meg is kérdeztem tőle, már újra az asztalnál ülve:
- Nem úgy volt, hogy ma nem mész be dolgozni?
- De, csak kell bent a segítség! Nem leszek túl sokáig! – ígérte. - Mikor hazaértek a suliból, már én is itthon leszek! Legyetek jók! – megnyugtató tekintettel nézett ránk.
Gyorsan adtunk egymásnak még egy-egy puszit, azzal anyu meglódult az ajtó felé. Dafneval szinte egyszerre kiabáltunk utána:
- Szeretlek!
- Én is titeket! – hangzott a válasz már az udvarról.
- Szeretlek!
- Én is titeket! – hangzott a válasz már az udvarról.
Sóhajtottam egyet, kusza tincseimet a fülem mögé simítottam és nagyon gyorsan legyűrtem ÖÖÖ, 3, nem 5… szóval sok szendvicset a testvérkémmel együtt. Felkaptam a táskámat, gyorsan lefirkantottam egy üzenetet Fabionak. „Anyu bement dolgozni, aput úgy is tudod, mi meg suliban… nehogy itthon maradj! Tudod, hogy a múltkor is megbüntettek! Puszi”
Kiviharzottam az ajtón, eközben Dafne már kiállt a garázsból a kocsival. Szinte hihetetlen, de még mindig lenyűgöz ez az autó. Tavaly karácsonyra kaptuk hárman közösen. Egy éjfekete GMC Sierra Denali. Hát, azt hiszem az öcsikénk, ma motorral megy suliba. Beszálltam a tesóm mellé, ő gázt adott és elindultunk.
Az úton alig hajtott valaki. Mint minden odafelé út, ez a mai is ugyanolyan kellemesen telt. Ilyenkor kitisztult a fejem. Dafne szinte mindennél jobban szeretett vezetni, hibátlanul váltott sebességet, finoman adott gázt. Az autó szinte dorombolva kapaszkodott fel minden reggel a lejtőn. Teljesen ellazított. A zene halkan szólt, Dafne csendben figyelte az utat. Megnyomtam az egyik ajtóba szerelt gombot. A koromfekete üveg lassan, hangtalanul csúszott le. Friss, üdítő levegő tódult be az utastérbe, magával hozva a tenger sós illatát. Röpködő sirályok zajongása hallatszott. A Tirrén-tenger gyönyörű kék színben ragyogott. Az ég ma is tiszta volt, a napot egy felhő sem takarta el. Lejjebb csúsztam az ülésben. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Milyen jó itt lenni! Formia jelenti számomra a legjobb, legszebb helyet a világon, ez az otthonom.
Dafne lassított, sebességet váltott, majd elkanyarodott jobbra. Beértünk a külvárosba. Az emberek többsége akkor indult munkába, gyerekek iskolába. Újra megnyomtam az ujjam alatti gombot, és akkor a fekete üveg lassan a helyére csúszott. A város forgatagát nem szerettem annyira nézni, mint azt a fantasztikus tájat, a horizontot, ami elém tárult minden reggel a házunk és a város közti útvonalon. A szüleink sem élvezték az állandó tömeget, sürgést-forgást. Ennek ellenére anyu a városban dolgozott ápolónőként. Ismerős dallam csendült fel a rádióban.
- Ez a kedvenc számom! – kiáltottam vidáman, megtörve a csendet, kizökkenve ábrándozásomból.
Felhangosítottam a zenét, és a rádióval együtt énekeltem torkom szakadtából. Úgy vettem észre Dafne egész eddig velem együtt el volt gondolkozva, összerezzent mikor elkezdtem énekelni. Szerencsére tudok énekelni, és neki is csodaszép hangja van. A basszus rezegtette az üvegeket, a party zene ritmusára:
- Hey, I`m tryna hit you right out the space, I came here to party cause I light up the floor, And gravity is all over the place, `Cause I`m a moon girl and I`m outta control! – lassan már túlénekeltem a rádiót, Dafne erőltetetten nevetett fel, de azért csatlakozott hozzám, így a refrént, még ha nem is egyforma lelkesedéssel, de már együtt énekeltük:
- Tell me that you know me, I feel like a love you, Come into my life, come into my life..
A ritmus egyre gyorsabb lett, én pedig folyamatosan felfelé tekertem a hangerőt. A biztonsági öv szorítása alatt is remekül szórakoztam, éneklés közben az ülésben ülve próbáltam bulizni. Aki kívülről nézett, vagy hallott minket …uhh … mázli, hogy sötétítettek az üvegek. Kihúztam a hajgumit a hajamból, bár csak a hosszabb tincseket fogtam össze vele, és felborzoltam a hajam. Lágyan hullámzó, sötétbarna tincseim ráhullottak a vállamra, a leghosszabbak már a derekamig értek. Meg is érkeztünk a suliba. Egy csomó ember beszélgetett, nevetgélt a parkolóban. Dafne nagyot sóhajtott, különös mód azt éreztem, kizár a gondolataiból. Nem értettem, miért. Fejcsóválva keresett parkoló helyet az iskolánál. Láttam, hogy még mindig nincs igazán jókedve, hiába énekelt velem, feszültnek tűnt. Áthajoltam a sebességváltó fölött és jó hangosan a fülébe énekeltem a dal hátralévő refrénjeit.
- Mássz már le rólam! – kiáltotta, de a hangjából nem tudta kiszedni azt a morzsányi vidámságot, ami valahol mélyen, mindig is ott bujkált benne.
Bocsánatkérően mosolyodott el, látván, milyen képet vágok. Nem hallottam még, talán csak néhányszor kiabálni, vagy begurulni. Aztán a megfelelő parkoló helyen leállította a motort. Kiszálltunk a kocsiból, kivettük a táskákat a hátsó ülésről, majd kissé bulizós hangulatban megindultunk az iskola bejáratához. Legjobb barátnőinkkel a szokásos helyen találkoztunk, a bejárat előtti lépcsőn. Gina integetett, göndör fekete fürtjei ma kivételesen feltűzve csillogtak a napfényben. Nagyon meleg is volt. Nekünk azonban kicsit sem számít, milyen az időjárás. Gina volt a kis csapatunkban a felhőtlen jókedv őrzője, mellette nem lehetett unatkozni. Camilla ott állt szorosan Gina mellett és kedvesen mosolygott. Ő volt az eszes, kis sete-suta. Szőkésbarna haját mindig egyenesre vasalva viselte, így szerette. A harmadik lány sokban különbözött tőlünk. Egykedvű, morcos csaj volt. Ennek ellenére nagyon szerettük, gyakran a kedvetlenségén nevettünk. Olyankor még mogorvább lett, mi pedig még jobban nevettünk rajta. Mostanában viszont azt éreztem, csak úgymond muszájból lóg velünk. Épphogy csak vállig érő hajat viselt, feketére festve, kivasalva. Mondjuk úgy, hogy kicsit kilógott közülünk. Nem sokáig lesz még kívülálló. Alkatra mind az öten gyakorlatilag egyformák voltunk, magasak, karcsúk, a többi lánykához viszonyítva, jóval nagyobb fizikummal büszkélkedhettünk. Talán ezért tetszett mindnyájunknak más hajviselet. A szüleink, pontosabban apáink kapcsolata kovácsolta össze a társaságunkat. Jó is volt így.
- Sziasztok! – kiáltotta Dafne a lépcsőn várakozóknak.
- Hali! – köszönt vissza Gina és Camilla szinte egyszerre.
- Sziasztok! – kiáltotta Dafne a lépcsőn várakozóknak.
- Hali! – köszönt vissza Gina és Camilla szinte egyszerre.
Pár szökkenéssel a lépcső tetején termettünk, puszi – puszi, és indultunk befelé… tanulni.
Az első órámon Ginával ültem együtt. Történelem. Gianni tanár úr a naplót lapozta. Na, és ki volt az, aki egy szót sem tanult? Én. Ki volt az, akit felszólított? Én. Ki az, aki kihúzott a csávából? Gina.
Az óra elején Gianni tanár úr a tábla előtt állt és magyarázott. Hangja reszelős volt, gyakran köszörülte a torkát és az őrületbe kergetett a szóismétléseivel. Ezek tetejében a mai nap anyaga a: művészettörténelem. Amikor belekezdett a festők depressziós, és csak szerinte érdekes életébe, égnek emeltem a szemem, megcsóváltam a fejem és felfújtam a siskám. Gina kuncogott. A leghátsó padsor a legszuperebb hely. Ez az órám csak Ginával közös, így a fejemben aránylag nyomon követhető párbeszédet bonyolítottunk le, de azért becsúszott egy-két gondolat a lánycsapat többi tagja részéről. Többnyire azokról a témákról, amikről mostanság gondolkoztak és megmaradtak a fejünkben. Például a végzős pasikról vagy a hiányos házi feladatokról. Gina az óra legelejétől lelkesen jegyzetelt.
Te meg mi a csudát csinálsz? Most komolyan jegyzetelsz?
Kérdésemre a válasz gyorsan jött, már megszoktuk, hogy a hangok a fejünkben nem a képzeletünk szüleményei, és nem őrültünk meg, ahogy azt először hittük.
Tudod, nekem kell az a jó jegy! Rontottam. Ennek a pacáknak pedig az kell, amit órán mond el!
Akkor miért vettünk könyvet?
Fogalmam sincs… talán az olyanoknak, akik lusták órán jegyzetelni!
Haha…
A mi egyetlen drága tanárunk óriási lelkesedéssel mesélt tovább csodaszép országunk múltbeli tehetséges alakjairól. Az ablakot nyitva hagyták, friss, sós levegő tódult be a terembe. Gianni szavai elsuhantak a fülem mellett anélkül, hogy bármit is megértettem volna belőlük. Nem figyeltem Ginára sem. Amikor kinéztem az ablakon, láttam azt a gyönyörű képet, ami minden reggel rabul ejt. Kristálytiszta kékséget, kergetőző bárányfelhőket, sirálycsapatokat. Beletúrtam a hajamba, aztán hagytam az arcom a tenyeremen pihenni. Nagyot sóhajtottam és tovább ábrándoztam. Nem is ábránd volt ez, hanem szabadulásvágy. Ha nem is az iskolából kiszabadulni, de legalább ebből a teremből! Szinte könyörögtem a csengőszó megmentő hangjáért! Hallgattam Gina ceruzájának kopogását a padon, átfirkálásait, amikor Gianni témát váltott. Motorhangra lettem figyelmes. Fabio! Akkor már biztos nincs sok hátra! De jó lenne most a parton sétálni! Csobbanni egyet! Lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve ülni a forró homokon egy sziklának dőlve és csak a tenger hullámait hallgatni. Üres lenne a látóhatár, testvéreim és a legjobb barátnőim is mind ott lennének, halkan beszélgetnének. Nem figyelnék a szavaikra, arra, hogy mit mondanak, csak a hangjuk csöndes dallamát hallgatnám. Vagy a barlangban lenni. Nyirkos, hűvös falához szorítanám a halántékom, és a partot nyaldosó habokat nézném. Valakikkel. Valakivel. Már- már lecsukódott a szemem, kikapcsoltam az agyam, csak a gyönyörű képzelgésem járt a gondolataimban. Éreztem, ahogy Gina is átveszi a hangulatomat, a nyugodtságomat, de gyorsan észbe kapott.
Ó, nézd! A naplót nézegeti!
Hirtelen kaptam fel a fejem. A képek eltűntek a fejemből. Rossz volt újra a valóságban.
Na, ne!
Lusta diák, aki nem jegyzetel. Lusta diák, aki a ceruzával babrál, és rá sem bagózik a tanárra. Lusta diák, aki mindjárt becsinál. Lusta diák, aki éppen nem vette észre, hogy a dundi, bajszos kis emberke odasétál az asztalához és felüti a naplót.
Igazi ínyenc csemege!
Gina kárörvendően válaszolt a gondolataimra. Nem akartam erre gondolni. Nem. Nem.
Hmm. Pedig a te neved nézegeti!
Gina!
Éppen az én nevemnél?! Ez nem igazság!
Nahát, már a szemüvegét is levette! De nem, vissza felvette!
Gina jól szórakozott a pánikolásomon. Ő tanult, ja és felelt is már.
Felmordultam. Szerencsére mások nem hallották. Az én drága padtársam alig tudta vissza fojtani a nevetést.
Ha engem mersz felszólítani te…
Már nem volt időm befejezni.
- Carla Greco! – a tanár úr önelégülten mosolygott.
Megköszörültem a torkom. Gina majd belefulladt a nevetésbe. A szájára tapasztotta a kezét, a szeméből könnycseppek gurultak ki.
Gina! Muszáj segítened!
Miért tenném?
Már kezdett nagyon felmenni a pumpa, amíg a köpcös pacák a lehető legnehezebb kérdésen törte a fejét, mellesleg kicsit túljátszotta ezt az egész kérdésen gondolkodást. Az arckifejezése olyan volt, mint egy végbélbajos haldoklónak. Gondolatban Ginát puhítottam.
Megcsinálom a matek házidat! Egy hétig!
Egy hónap!
Fenét!
Akarod, hogy segítsek?
Akarod, hogy leharapjam a fejed?
Rendben, két hét!
Legyen… huhh
Most már azt kérdez, amit akar. Hehe. Bájosan mosolyogtam.
- Nos, kisasszony, kérem, mesélje el a mai óra anyagát! Röviden, tömören!
- A mai óra anyagát? – kérdeztem ártatlan arccal, ezzel is nyerve magunknak kb. három másodpercet.
- Igen, kérem!
- Nos, kisasszony, kérem, mesélje el a mai óra anyagát! Röviden, tömören!
- A mai óra anyagát? – kérdeztem ártatlan arccal, ezzel is nyerve magunknak kb. három másodpercet.
- Igen, kérem!
Duccio di Buoninsegna művészetében erős bizánci hatás fedezhető fel, illetve Cimabue hatása is nyilvánvaló. Miközben egyre elismertebb volt, mint festő, igen lázadó polgár hírében állhatott, akit még a boszorkánysággal is kapcsolatba hoztak.
Hadarta gondolatban Gina.
Felvágós!
Szóról szóra, nagyon szépen hangsúlyozva ismételtem el Gina szavait.
- Kisasszony, maga idefigyelt az órán? – a kis dundiról majd leesett a szemüveg a csodálkozástól.
- Persze – feleltem bűnbánó arccal.
- Kisasszony, maga idefigyelt az órán? – a kis dundiról majd leesett a szemüveg a csodálkozástól.
- Persze – feleltem bűnbánó arccal.
Milyen szemét vagyok…
Igen, az vagy…
Haha…
- Rendben. Üljön le! Többet ilyen elő ne forduljon! Ha valóban figyel, tegyen is úgy!
- Persze, tanár úr! Sajnálom!
- Rendben. Üljön le! Többet ilyen elő ne forduljon! Ha valóban figyel, tegyen is úgy!
- Persze, tanár úr! Sajnálom!
Morgott magában. Leültem.
Kösz, Gina!
Ne felejtsd el! Két hét! Mától! Tegnap nem volt időm leckét írni!
Szuper!
Még jóformán ki sem mondtam, csengettek. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Gyorsan a táskámba dobtam a cuccaimat és Ginát karon fogva meglódultam a teremajtó felé. A folyosón találkoztam Dafneval. Csillogott a szeme, vidáman mosolygott.
- Hát, te? Mi ez a felhőtlen vidámság? Hmm? – kérdeztem, majd rákacsintottam.
- Hát, te? Mi ez a felhőtlen vidámság? Hmm? – kérdeztem, majd rákacsintottam.
Kihúzta magát, büszkén jelentette ki:
- Megúsztam a felelést irodalomból!
- Jó neked. Engem Gianni felszólított…
- Hogy ment? – kérdezte kíváncsian, de hallottam, a fejében a kimondatlan választ.
- Megúsztam a felelést irodalomból!
- Jó neked. Engem Gianni felszólított…
- Hogy ment? – kérdezte kíváncsian, de hallottam, a fejében a kimondatlan választ.
Ginára böktem, aztán égnek emeltem a szemem. A húgom fejcsóválva húzta széles mosolyra ajkát, aztán mindannyian a következő órára siettünk a hangos, zsúfolt folyosón. A nap hihetetlen gyorsasággal telt. Egyik óra a másik után. A lányokkal sokat beszélgettünk a szünetekben, azokkal, akikkel egy teremben voltunk az órákon, vagy legalábbis szomszéd osztályban, fejben folyattuk. Az ötödik órán már iszonyatosan korgott a gyomrom. Alig tudtam nyugodtan ülni. Erősen rászorítottam a karom a hasamra, némi hangszigetelés reményében. Nem kellett sokat várnom, mégis örökkévalóságnak tűnt, mire ebédszünetre csengettek! Soha jobbkor! Útközben összefutottunk az öcsénkkel. Büszke volt rá, hogy tizenöt évesen külső adottságok terén simán lepipál egy húszévest. Ha így folytatja, nem sokára már vele is fejben fogunk beszélgetni. Alig győzi kivárni. Lazán lépkedett, kihúzta magát, vagány mosoly, stb. Általában ilyen, de most kicsit másképp festett. Furcsa csillogás volt a szemében. Kedves barátnőink mindig elaléltak öcsénk látványától, nem mondták ki, lakatott tettek a gondolatikra is, de nem volt nehéz kitalálni pontosan mit rejtettek zár alá.
- Á, Ragazze*! – Fabio kedvesen mosolygott ránk, valamiben tuti sántikál!
- Ciao* Fabio!- szinte egyszerre köszöntünk vissza.
- Te nem jössz ebédelni? – kérdezte Dafne sejtelmesen. Aztán keresztbe fonta karját a mellkasán.
- Dolgom van – felelte Fabio, aztán elvigyorodott.
- Á, Ragazze*! – Fabio kedvesen mosolygott ránk, valamiben tuti sántikál!
- Ciao* Fabio!- szinte egyszerre köszöntünk vissza.
- Te nem jössz ebédelni? – kérdezte Dafne sejtelmesen. Aztán keresztbe fonta karját a mellkasán.
- Dolgom van – felelte Fabio, aztán elvigyorodott.
Hál’ Istennek! Biztosra veszem, hogy összeszed még egy büntetést. A gyomrom újra korogni kezdett, mire Camilla felnevetett:
- Szerintem siessünk most már! Dafne, a nővéred mindjárt éhen hal!
- Nono! Ott azért még nem tartunk.
- Szerintem siessünk most már! Dafne, a nővéred mindjárt éhen hal!
- Nono! Ott azért még nem tartunk.
Átkaroltam Dafne vállát, és könnyű léptekkel igyekeztünk az ebédlőbe a lányokkal. Mint mindig, ma is zsúfolásig tele volt diákokkal. Mindenki jókedvűen beszélgetett. Gina, Camilla, Dafne és jómagam szokásos asztalunknál foglaltunk helyet, alaposan megpakolt kajás tálcákkal.
Végre! Kaja! Milyen finom az illata!
Fejben egyszerűbb beszélgetni, és érdekesebb. Pláne, amikor többen vagyunk! Szeretem, amikor egyszerre több hang kiabál a fejemben. Nem tudom, miért, csak olyan jó érzés. Nekiestem az extrasajtos hamburgeremnek, közben egy jó nagy üveg kólát ittam.
Az az igazság, hogy én is éhes vagyok!
Dafne hangja gondolatban is olyan bájos volt. Volt valami szelídség benne. Szépen lassan enni kezdett. Az ő tálcáján egy friss, hatalmas pizzás csiga gőzölgött.
Otthon nem ettetek?
Gina értetlenül nézte megpakolt tálcánkat. A hangja kellemesen visszhangzott a fejemben, nevetése pedig egyenesen elragadó volt. Ő könnyen beszél, nem mindenki kel fel hajnalban, hogy kiadósan reggelizzen!
Nem hajnalban kelek!
Nem-e?
Camilla is közbeszólt. Az ő hangja lágyan csengő volt.
Te már csak tudod Camilla!
Jaj, ugyan már, Gina! Tudod, hogy csak vicceltem!
Camilla osztotta Dafne ötletét, maradt a pizzás csigánál. Gina csak egy salátát eszegetett. Körülnéztem. Amikor megláttam a szomszéd asztalnál ülő platinaszőke, diétás kólát iszogató barbik arcát, kifakadt belőlem a nevetés. Könnycseppek gurultak a szememből, aki nem ismer, azt hinné, meghibbantam.
Mi az?
Mi olyan vicces?
A lányok nagyon kíváncsiak lettek.
Nézzetek jobbra!
Úgy néztek minket azok a lányok, mint akik még nem láttak embert. Pontosabban a kajás tálcáinkon akadt meg a szemük. Egyikük félrenyelte a szuperdiétás salátáját is! Az én szemem azonban Felisán akadt meg. Néhány centivel volt alacsonyabb nálunk. Az osztálytársaival beszélgetett a bejáratnál. A napokban került is minket. Aggódtam érte. Nem túl jól viseli a helyzetet.
Apu szerint már nem kell sok idő neki!
Gina szakította félbe az elmélkedésem.
Múlt héten láza volt. Elég komoly láza. Minden ok nélkül.
Folyatta Camilla.
Akkor valóban nincs sok neki. Talán egy-két hét.
Ezzel zárta le Dafne a témát. Felsóhajtottunk.
