3. FEJEZET - Amikor az utolsó húr is elszakad

A kilincset nem engedtük el. Lélegzet visszafojtva néztünk körül az üres szobában. A szekrényajtók mind leszakadtak, anyu vázájának ezernyi szilánkja szóródott szét a kedvenc szőnyegemen. A függönyt letéptek, ott hevert a földön. Összenéztünk Dafneval. Olyan némaság honolt a fejemben, mint még soha. Egyetlen árva gondolatot sem tudtam megfogalmazni. Csak az érzések kavarogtak a fejemben, amik majd’ széttépték a testem. Félelem, tanácstalanság, kétségbeesés. Nem tudtam, mitévő legyek. A gyomrom egy görcsös gombóccá zsugorodott a hasamban. Minden porcikám félt. Dafne is megrémült. Az ő fejében is hasonló érzések kavarogtak.
Lassan, és amennyire tudtunk megfontoltan haladtunk a konyhahajtó felé. A szoba minden sarkából, a bútorokról, a szőnyegből áradt a vámpírszag. A lépéseink is alaposan felkavarták. A szag után mentünk. A konyha felől is nagyon érződött. A kulcslyukon keresztül szivárgott be a helyiségbe. Nagyot sóhajtottam és nyújtottam a karom a kilincs felé.
Újabb zaj. A tompa puffanások, fújtatatás, erős szívverés. Élőlény! Ennek ellenére sem nyugodtam meg. Hiába dobog a szíve, nem biztos, hogy jó szándékai vannak, bárki is az illető.
Nyisd ki az ajtót, Carla!
Dafne bízott benne, hogy az, ami a konyhában vár ránk, már nem bánthat minket. Megszorítottam a kilincset. Próbáltam nagyon erősen koncentrálni. Figyelni a zajokat, a szagokat, mindent, mielőtt elhatározom, hogy kinyitom az ajtót. Lehunytam a szemem. Az apró kulcslyukon át továbbra is szivárgott a szag a szobába. De nem csak a vámpírszag. Vérszag? Remélem, csal a szimatom. Volt még valami. Olyan ismerős! Olyan közeli! Annyira finom! Olyan biztonságos! Olyan hasonló! Kicsordult a könnyem. Bizonytalanul Dafnera néztem. Mosolygott, majd bólintott. A gondolat egy időben suhant át mindkettőnk agyán:
APU!
Berontottunk a konyhába. Megnyugtató látványra számítottam. Azt reméltem, hogy anyu még nincs itthon, apu a behatoló miatt idegeskedik, járkál fel-alá és szervezi a megkeresését. Senkinek sem esett baja, és egyedül a berendezés miatt kell aggódnunk. De csak remélhettem.
Ehelyett, azonban pontosan az ellenkezője került a szemünk elé. Amikor szétnéztem, pillanatokig el sem hittem, hogy néhány órával ezelőtt még itt reggeliztem vidáman. Hallottam, ahogy Dafne szipogni kezd. A bútor megrongálódott, az ablakok betörtek, minden szanaszét hevert a tönkretett konyhában. Megtorpantam. A tekintetem apun akadt meg.
Elzárta a gondolatait. Az arca kifejezéstelen volt, nem tudtam eldönteni, hogy szomorú, dühös vagy éppen bosszúszomjas. De ahogy tovább figyeltem, rájöttem, hogy minden együtt véve. Egy épen maradt széken ücsörgött kisírt szemekkel, remegő testtel. Erősen koncentrált, küzdött magával, hogy képes legyen megtartani emberi alakját. Öklét a homlokához szorította, hangosan fújtatott. Nem szólt egy árva szót sem. Csak ült ott, továbbra is kifejezéstelen arccal nézett ránk.
Képtelen voltam megszólalni. Megállt az idő. Szótlanul meredtünk egymásra. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi történt. Szerettem volna odamenni apuhoz, és szorosan megölelni. Szerettem volna azonnal bosszút forralni. A kezem remegett, a szemem lassan megtelt könnyel. Nem tudtam megmoccanni. Úgy éreztem, minden erő elszáll az izmaimból, forgott velem a világ. Csak álltam szótlanul a szoba közepén, mint egy szobor.
A könnyeim hatalmas cseppekben gördültek végig az ijedségtől sápadt arcomon.
Puffanást halottam. A fejem hirtelen a hang felé fordítottam. Éreztem, ahogy visszatér az erő a tagjaimba, képes voltam megmozdulni. De amikor megláttam, mi történt, újra lebénultam.
Dafne összecsuklott, térdre borulva kezdett el keservesen zokogni. A húgom egy halom törmelék előtt kuporgott. Reflexszerűen mozdultam meg. Nem is az akaratom irányította a tagjaimat. Mentek maguktól, vittek Dafnehoz. Az ajkam remegni kezdett, a könnyeim patakzottak. Erőtlenül, keservesen kezdtem lerángatni a törmeléket egy hideg testről. Alig kaptam levegőt. Dafne tenyerébe temette az arcát, a teste többször is összerándult, hangosan, kétségbeesetten sírt. Tovább szedegettem a deszkákat, léceket, összetört tányérokat és poharakat a már kihűlt testről. Szipogtam, közben próbáltam az öklömmel kitörölni a könnyet a szememből.
Miután a felét letakarítottam a bútordaraboknak, képtelen voltam folytatni. Dafne csak zokogott, én pedig szótlanul ültem a sarkamon.
A halott egy gyönyörű, viszonylag fiatal, erős nő volt. Az arca akár a bársony, szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. Tekintete a semmibe meredt, üres volt, kihunyt belőle a fény, eltűnt belőle az élet. Értetlen arccal bámultam az elhunyt nőt, azt a nőt, akit a világon a legjobban szeretek, azt a nőt, aki a világon minket szeretett a legjobban. Nem tudtam mást tenni, zokogni kezdtem.
- Ne! Nem lehet! Miért?! Istenem, miért!? – ordította torka szakadtából kínok között Dafne.
- Anyu! – ordítottam a holttest felett.
Fejem a mellkasára hajtottam, szakadt, véres blúzát szorítottam, hagytam, hogy minden érzés, minden gondolat úrrá legyen rajtam. Csak sírtam.
Úgy éreztem összedőlt a világ, nincs már értelme itt lennem, nincs értelme élnem. Annyira fájt! A szívem hasadt meg! Az édesanyám, aki felnevelt, aki gondoskodott rólunk, aki mindennél többet jelentett számomra nincs többé! Itt fekszik holtan, és soha nem fog felébredni! Meghalt! Nem tudtam felfogni. A könnyeim újra záporozni kezdtek, még erősebben szorítottam anyu blúzát, mélyeket lélegeztem, de hiába. Már nem volt olyan finom az illata, nem ontotta teste a meleget, megállt a szíve! Csípte az orrom a bőre illata. Gyűlt bennem a düh. Egyre erősebben fújtattam, elengedtem anyu blúzát és felegyenesedtem. Mindenem remegni kezdett.
Dafne megszorította a kezem. Ráemeltem a tekintetem. Szeme könnyben úszott, a sok sírástól vörös erek látszottak rajta. Olyan elkeseredett volt, mint én, de ennek ellenére ott lapult a szemernyi derű a tekintetében.
Kedvesen mosolygott rám. Erősen fogta a kezem, ami még akkor is remegett. A könnyeim újra hatalmas cseppekben gördültek végig az arcomon. Szótlanul néztem a húgomat. Néztem, és a szívem lassabban kezdett verni, nem éreztem a düh forróságát, lassabban lélegeztem, nem remegett a kezem.
Ott, akkor, abban a pillanatban értettem meg, hogy tulajdonképpen mit is jelent számomra az a derű a tekintetében. Tudtam és éreztem, hogy ő az, akire bármikor számíthatok, ő az, aki mindig velem lesz, aki velem harcol, bármilyen csatát is vívunk. A testvérem, a barátom, a társam. Itt van velem, vigyázunk egymásra, segítünk egymásnak. Vigasztalást nyújtunk a másiknak és tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni, tudtam, hogy én sem fogom őt. Soha.
Igy van…
Gondolta Dafne. A hangja is olyan volt, mint a tekintete. Fájdalmasan kedves, megnyugtató.
Újra sírni kezdtem, de már nem csak a fájdalomtól. Az öröm könnyei is voltak ezek.
Én is téged!
Válaszoltam a gondolatára, és olyan szorosan öleltem meg, amilyen erősen csak tudtam.
Nagyon jól esett. Arcom a vállára fektettem, ő pedig könnyes arcát az én vállamon pihentette. Szótlanul ültünk ott a földön anyu holtteste mellett. Nem gondoltunk semmire. Csak szorítottuk a másikat, nem tudtuk egymást elengedni.
A fejemben egy halvány, különös dolog kezdett erősödni. Egy másik gondolat, egy idegen érzés. Szorításom enyhült, elengedtem a húgom, aztán az idegen érzések a fejemben apu felé irányították a figyelmem. Megpróbálta megosztani velünk a gondolatait, de csak foszlányokban sikerült. Magam előtt láttam, ahogy Dafneval szorosan megöleljük egymást, ahogy sírunk anyu teste felett. Apu érzései egyre erősebbek lettek. Éreztem a kimondhatatlan fájdalmat, ami belülről marcangolta.
Tökéletesen át tudta adni a gondolatait és az érzéseit. Amit akkor ő érzett, most mi is fogjuk. Sőt, még a mozdulatait is! Tökéletes valóság, amely akaratunk ellenére is parancsol a testünknek, idegen gondolat, ami a fejemben irányít, és úgy leutánoz minden szívdobbanást, mozdulatot, mintha csak a tükörben követné.
További képek jelentek meg a szemem előtt. Ahogy mind a ketten kínkeservesen felkiáltunk, összegörnyedve, zokogva. Éreztem, ahogy minden porcikámat éles fájdalom, remegő forróság járja át. Tagjaim reszketni kezdtek, erre gyorsan az ajkamba haraptam. Szemem újra megtelt könnyel, aztán apu felé fordítottam a tekintetem. Egyenesen a szemembe nézett, szótlanul ült tovább. Gondolatai tovább ostromoltak, és én nem tehettem semmit ellenük.
Újabb érzelem-özön öntötte el a testem. Már nem csak keserűség, hanem égbekiáltó düh, harag, vérszomj és bosszúvágy. Minden izmom, inam reszketett. Próbáltam mélyeket lélegezni, az ajkam már erősen vérzett, de még jobban összeszorítottam az álkapcsom. A combomra csöpögött a vérem, de nem érdekelt, hiszen pillanatok alatt be fog gyógyulni a sebem. Dafne teste is minden ízében reszketett, lehunyta a szemét, a száján keresztül vette a levegőt, közben erősen szorította a darabokra szaggatott szőnyeg egy foszlányát.
Apu érzései, gondolatai új színtérre kerültek. Homályos, éjjeli erdő. Sós köd kavarog a fák között, az avar puha, nem csörögnek a levelek az óriási mancsok alatt. Farkasok jelentek meg, de mire megláthattam volna, kik azok, eltűnt a kép a szemem elől.
Újra a saját szememmel láttam, megráztam a fejem, és ellazítottam az álkapcsom. Dafne fellélegezett, már néhány perce az erős fájdalomtól, és a zavarodottságtól nem vett levegőt sem.
Elfordítottam a fejem. Lenéztem. Aztán újra apura, mikor rájöttem, mi ez az egész. Dühös lettem, nagyon dühös. Tudtam, mit forgat a fejében, hiába zárta le a gondolatait. Hirtelen felálltam, egészen addig észre sem vettem, hogy elzsibbadtak a lábaim. Percekig szótlanul álltam, mérgesen fújtatva. Ökölbe szorítottam a kezem, és vártam, hogy újra szétáramoljon a vér az ereimben. Apu tudta, hogy mire készülök. Ismerte minden mozdulatomat, ahogyan az egész falkáét is. Azt is tudta, mit akarok tőle, én is tudtam, mit fog rá válaszolni.
- Apu! – kezdtem a körülményekhez mérten határozottan.
- Nem!- kiáltott rám, aztán felrúgta a széket, amin eddig ücsörgött.
Nem válaszoltam neki rögtön. Tudtam, hogy nem fog beleegyezni, de muszáj volt próbálkoznom. Tudtam, hogy bosszút forralt ma éjjelre, de csak a falka felnőtt tagjait avatta be. Minket viszont nem. Kötelességemnek éreztem, hogy velük menjek, bármi legyen is az ára. Fiatalok és erősek vagyunk. Megtanított minket az alapvető dolgokra. Miért ne mehetnénk?
- Túl veszélyes! – mondta dühösen.
- Túl veszélyes!? Hadd menjünk mi is! Hadd segítsünk! – könyörögtem.
- Nem! Nem élnétek túl! Nem tudjátok, mivel állunk szemben!
- Akkor miért nem avattál be!? Akkor most tudnánk!
- De én nem akarom, hogy tudjátok! – szeme dühtől lángolt.
- Carla… - szólt félénken Dafne.
Félt apu haragjától. Nem akarta, hogy tovább öntsem az olajat a már így is lobogó tűzre. De én nem féltem tőle. Sőt! Apu ezt nagyon jól tudta, tovább szilárdította a határozatát, és én tovább puhítottam.
- Hagyj most, Dafne! Apu! Kérlek!
- Nem lehet! Érts már meg!
Megszorította a vállam, aztán a falhoz csapott. Erősen szorított, rákényszerített, hogy a szemébe nézzek. Megpróbáltam elfordítani a fejem, de képtelen voltam. Az akarata parancsolt a tagjaimnak, az izmaimnak és bármennyire szerettem volna, az Alfa parancsát képtelen voltam nem betartani. Nagy nehezen ráemeltem a tekintetem. Szemében akkor nem düh lángolt, hanem apai kérlelés tükröződött. Kezdtem érteni, hogy mit akar ezzel elérni, de nem voltam hajlandó afelé hajlani. Észrevette ezt rajtam, még erősebben szorította a karom, még erősebben lapított a falhoz. Ökölbe szorítottam a kezem.
- De én nem akarom megérteni! – ordítottam rá.
Kiszabadítottam magam a szorítása alól, és dühösen néztem rá. A vérem szinte forrt, a szívem hatalmas löketekben pumpálta a tagjaimba, hihetetlenül erősnek éreztem magam. Nem szóltam egy szót sem, csak apura szegeztem lángoló tekintetem. Éreztem, ki kell állnom az akaratom mellett, nem érdekelt a válasza, nem érdekelt a következmény. Erősen fújtattam, izmaim megfeszültek. Abban a pillanatban olyan eltökéltnek éreztem magam, mint még soha. Fékezhetetlennek, magabiztosnak, büszkének.
Apu elképedve nézett rám. Aztán lassan enyhültek a vonásai. Újra a vállamra tette a kezét, de nem dühösen, hanem elismerően. Mi? Tekintete kedves lett hirtelen. Halkan szólalt meg:
- A ma esti összetűzésre még nem állsz készen, kislányom, de ami azután fog következni, arra már igen!
- Mégis, miről beszélsz? –továbbra is mélyeket lélegeztem és még akkor sem értettem, mi ez az egész.
- Ha vége lesz, megérted. – válaszolt apu higgadtan.
- Igen, miután együtt elmegyünk, és együtt visszajövünk. – jelentettem ki határozottan.
Nem tudom, miért, de erős késztetést éreztem arra, hogy parancsoljak neki. A hangom nyugodt volt, teljesen természetesnek tűnt, hogy én mondjam meg, mi legyen.
- Hányszor kell még elmondanom!? Szépen itthon maradtok! – apu hirtelen nagyon dühös lett.
- Nem! – mondtam neki haragosan.
- Carla Greco! Ne kelljen még egyszer mondanom!
Amikor kisebbek voltunk, ez a mondat után többnyire az a rész következett, hogy alaposan elfenekelt bennünket. Vagyis nem is bennünket, inkább csak engem. Most azonban teljesen más lesz a folytatás. Feldühítjük magunkat, farkasokká válunk, és csúnyán összeverekedünk. Egyszer már történt ilyen. Azóta díszeleg a bal vállamon egy hosszú, rózsaszín sebhely. De nem akartam most verekedni vele. Hanem azzal a vámpírral, aki megölte az anyánkat. Ezt ő is tudta jól. De nem engedett.
- De apu! – könyörögtem.
- Semmi de! – ordított rám.
Szerettem volna még könyörögni neki, még mielőtt egymásnak esünk, és ő legyőz, de motorzúgásra lettem figyelmes. Rápillantottam a karórámra. Már hat óra volt. Szürkület. Fabionak még kb. negyed órája van a büntetésből, plusz még az út. Szépen ellógott, csak nem a legjobb időben. Hallottam, ahogy leállítja a motort.
Kérlelően Dafnera néztem, aki az épen maradt széken ücsörgött, és könnyes szemmel nézte a veszekedésünket apuval. Nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy iszonyatosan rosszul esik neki ezt végignézni és hallgatni. Mindig is utálta a veszekedéseket. Végül is megértem. Mikor ránéztem szótlanul felpattant és szaladt az öcsénk elé, hogy némileg felkészítse arra, amit látni fog. Apu különös módon alig észrevehetően elmosolyodott.
- Mi az? – kérdeztem majdnem mérgesen.
- Mi?
- Miért mosolyogsz?
- Majd megtudod. – a hangja ugyanolyan nyugodt lett, mint a tekintete.
- Mikor? És mit? – kezdtem ideges lenni.
- Ne idegeskedj. Már nem kell sok idő.
- Miután hazajövünk, akkor?
- Carla! Nem jöhettek!
Nem válaszoltam, inkább füleltem. A hangokat, szívdobogásokat, a lépeteket és főleg azt, hogy mint mond Dafne Fabionak.
- Fabio! Szörnyű dolog történt! Nem is tudom, hogy mondjam el neked, de kérlek, maradj nyugodt, jó?
- Miről beszélsz, Dafne? – Fabio mindig laza, könnyed hangja remegni kezdett, szíve gyorsabban vert.
- Anyu…
- Anyu!? Eressz! Nem hallod!? Eressz már el!
Puffanást hallottam. Dafne nagyon halkan sziszegett. Fabio egész biztosan a belökte a nővérét a virágoskertbe. Hallottam, ahogy az öcsénk elszántan lépkedett fel a konyhaajtó előtti néhány lépcsőfokon. A szíve hevesen vert, szaporán vette a levegőt. Sóhajtottam, majd apura néztem. Bólogatott, aztán tett néhány lépést az ajtó felé. Alig lépett kettőt, Fabio berontott az ajtón. Óriási lendülettel viharzott be a konyhába, de mihelyt körülnézett, földbegyökerezett a lába. Szájtátva nézte a megrongált bútort, a rombolást. A tekintete végigfutott az egész helyiségen, majd a földön fekvő holttestre szegeződött. Mellkasa úgy zihált, mintha kilométereket futott volna. Képtelen volt megszólalni. Szeme megtelt könnyel, arcára kiült a kétségbeesés. Odafutott anyu jéghideg testéhez, és összerogyott előtte. Szipogva, keservesen érintette meg anyu élettelen arcát. A teste összerándult. Fájdalmasan zokogni kezdett. Tenyerébe temette az arcát, könnyei csak úgy patakzottak. Néhány perc múlva mély levegőt vett, aztán felkiáltott, már nem fájdalmasan, hanem iszonyatos dühvel:
- Anyu! - tekintetét a plafonra szegezte, kezét ökölbe szorította.
- Fabio… - kezdtem halkan.
Kérdőn nézett rám. Kisírt szemeiben láttam, mit akar kérdezni. Bólintottam. Anyut vámpírok ölték meg. Erre újra iszonyatos dühbe jött. Hirtelen felpattant, néhány hatalmas lépéssel átszelte a helyiséget, majd apu elé állt.
- Ugye, kinyírjátok őket!? – hangja remegett, sőt a keze is.
- Megbosszuljuk, fiam. – válaszolt apu teljesen higgadtan.
- Még ma! Látni akarom, ahogy sorban ég hamuvá a testük! – ordította.
- Sajnálom Fabio. Itthon maradtok mind a hárman. Semmi kifogás!
- De apu!
- Ne fáradj Fabio. Én már régóta próbálkozom. Nem fogja megengedni. De… – mondtam nyugodt hangon.
Apu hirtelen rám szegezte tekintetét. Kételkedés látszott az arcán. Nem akarta elhinni, amit mondtam. Elhallgattam. Dafne toppant be a kertből, földesen:
- De mi, Carla? – kérdezte. Apu tekintetéből is ezt lehetett kiolvasni.
- De én akkor is menni fogok! – jelentettem ki parancsolóan.
- Itthon maradsz a fenekeden Carla Greco! – kiáltott rám apu, ellépve Fabio mellől.
- NEM! – ordítottam dühösen.
- Ha azt mondom, hogy maradsz, akkor itt is maradsz!
- Nekem te ne parancsolj! – kiáltottam neki a sírás határán.
- De parancsolok, mert a lányom vagy! Parancsolok, mert az ÉN falkám tagja vagy! Én vagyok a főnök, kisasszony, és nem te!- tekintete lángolt a hirtelen jött dühtől.
- Nem érdekel. – préseltem ki a torkomból halkan.
- Hogy mondtad? Igenis Alfa! Nem ezt kéne mondani!?
- Nem! – kifakadt belőlem a sírás.
Fabio értetlen arccal nézte a kiabálásunkat, Dafne újra nagyon elkeseredett. Odalépett Fabio mellé és a vállára hajtotta a fejét. Fabio megölelte. Dafne lehunyta a szemét, és nagyon halkan ismételgette:
- Legyen már vége, legyen már vége, legyen már vége.
Apu rájuk nézett, majd hirtelen felém fordult:
- Inkább a testvéreiddel törődj! Rájuk nem is gondolsz!?
- De én menni akarok!
- Idefigyelj! Itthon fogsz maradni! – hangja remegni kezdett.
- Nem! – képtelen voltam abbahagyni a sírást.
- Carla!
- Nem!
- Ne kényszeríts! – fenyegetett apu.
- Menni fogok! – erősködtem zokogva.
Apu mély levegőt vett, megindult az ajtó felé. Én utána.
A kibetonozott bejárón lépdelt az erdő felé. A külváros már az erdőszélre épült, a mi házunk, pedig már majdnem a fák közé. Apu elszántan lépkedett. Hangosan fújtatott, láttam, hogy remegni kezd.
- Apu! – ordítottam utána a bejárati ajtóból.
Megtorpant. Leugrottam a lépcsőről, tettem néhány lépést felé, aztán én is megálltam a bejárón.
- Apu… - suttogtam remegő hangon.
Lassan megfordult. Tekintete elváltozott. Nagyon dühös volt, szomorú és rémült.
- Nem Carla!
Hirtelen különös zsibogás járta át a testem. Ugyanaz a furcsa idegen érzés, ami megrémisztett. A tagjaimat már nem én irányítottam, hanem az az idegen valami a fejemben. Apu egyre közelebb jött, és ez a különös zsibogás minden izmomra áttevődött. Még a csontjaiban is éreztem. Reszketni kezdtem. Apu újabb lépéseket tett felém. A zsibogás fájdalomba csapott át, hirtelen mindenen görcsbe rándult. Alig kaptam levegőt. Még mindig nagy volt köztünk a távolság és apu egyre gyorsabban közelített. A fájdalom még erősebb lett, már a véremben is éreztem. Olyan volt mintha a szívem minden egyes dobbanása a hasogató, éles fájdalmat pumpálná az ereimbe, és azok továbbítanák minden szervembe. A szemem újra megtelt könnyel, a számon keresztül kapkodtam levegő után. Képtelen voltam akár csak egy szót kipréselni magamból. Karom a hasamra szorítottam, testem meggörnyedt. Tágra nyílt, könnyes szemekkel bámultam apura, aki jéghideg tekintettel újabb lépéseket tett felém. Akkor elszakadt a cérna. Minden izmom görcsbe rándult, elveszítettem uralmam a testem felett. Felnyögtem. Apu már alig egy méterre állt tőlem, és én a földre rogytam lábai előtt.
Magam sem értettem, miért, de képtelen voltam felállni onnan. A fájdalom minden tagomba belenyilallt, ökölbe szorítottam a kezem a forró betonon kuporogva. Apu csak állt előttem, nem szólt egy szót sem. Éreztem, ahogy az akarata elnyomja az enyémet, bármilyen próbálkozásom, akkor hiábavaló lett. Ha megpróbáltam akár csak a kisujjam megmozdítani, újabb hullámban terjedt szét egész testemben az a mérhetetlen fájdalom. Óriási könnycseppek gördültek végig az arcomon. Teljesen megbénulva kínlódtam az aszfalton.
- Carla, itthon maradsz! Ez PARANCS! – jelentette ki apu határozott hangon.
Az elmém ellenkezni akart, de amikor erre gondoltam, megint belémnyilallt a fájdalom.
Sírni kezdtem. Nem tudtam mást tenni. Nem akartam aput elveszíteni. Az akarata a földre kényszerített és én tehetetlen voltam.
- Apu… - nyögtem a sírástól fulladozva.
Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy itt hagyjon. Túl kedves nekem, és anyu nincs többé, de ha őt is elveszítem, nem tudom, mi lesz velem. A mellkasomból fájdalmas kiáltás készült feltörni. Nehezen vettem levegőt, de kiáltás helyet csak a zokogás fakadt ki belőlem. Lesütöttem a tekintetem, csak az aszfaltot néztem, és a földre hulló könnycseppek páráját lélegeztem be.
Hallottam apu lépteinek tompa zaját. Remegve emeltem fel a fejem és láttam, ahogy berohan a fák közé. Gerincén végfutott a reszketés, aztán egy hangos reccsenéssel eltűnt az erdőben.
Homlokom a bejáróra szorítottam, keservesen, fájdalmasan felkiáltottam:
- Ne!
Könnyem patakzott, öklömmel püföltem az aszfaltot. Ott hasaltam a földön tehetetlenül, árván, zokogva.
Dafne kirohant a konyhából Fabioval a nyomában. Letérdeltek mellém. Újra felkiáltottam keservesen karmolászva a betont:
- Apu!
Fabio csendben felrángatott a földről, Dafne erősen megszorította a karom. Odavezettek a lépcsőhöz, aztán mind a hárman leültünk.
Dafne jobbról ült mellettem, Fabio a balomon. Fogtuk egymás kezét, szipogtunk, de nem szóltunk egy szót sem.
Már besötétedett, az égbolton ezernyi csillag ragyogott. A holdat néha eltakarta egy-egy fekete fátyolfelhő. Az erdő óriási fáin az apró levelek halkan susogtak az esti szélben. A levegő párás és kellemesen sós illatú volt. Mindezek ellenére legszívesebben nem vettem volna levegőt. Végig tudtam, hogy a szél apáinkról is hoz magával hírt. Vagy szagot, vagy hangot. Újra gyötört a sírhatnék. Tisztában voltam vele, hogy aput már soha többé nem látom viszont. Erős fájdalom markolta meg a szívem, görcsösen szorította. A lélegzésem akadozni kezdett, és egy pillanatra eltűnt előlem a késő esti erdő képe. Hirtelen nyitottam ki a szemem, Dafne könnyes szemmel bámulta a lépcsőt, Fabio ugyanúgy. Apuék mindannyian elzárták a gondolataikat, mi is ezt tettük. Jobb, ha nem kommunikálunk.
Körülöttünk minden egyre sötétebb lett, az idő pedig nagyon lassan múlt. Szótlanul ültünk egymás mellett, magunkba zuhanva. Fabio erősen fújtatott, testéből áradt a forróság, a szíve egyre gyorsabban lüktetett. Dafne halkan felsóhajtott, majd rám nézett. A tekintete egyértelmű volt. Fabionak még néhány óra kell csak, és aztán mi fogjuk őt támogatni, segíteni. De egymást is. Itt maradtunk, és mostantól csak magunkra számíthatunk.
Hegyeztem a fülem, nem tudtam, miért. Talán csak megszokásból, vagy ösztönből. Messziről motorzúgás hallatszódott, zene és beszélgetés. A hangok néhány perc elteltével erősödtek, kitisztultak. Egy terepjáró motorjának dorombolását hallottam, amiben halk, lassú zene szólt, s a barátnőink beszélgettek benne.
Lassan a hangok felé fordítottam a fejem. Dafne felállt, és tett néhány lépést az út felé. Pillanatok elteltével egy fényszóró fénye világított a szemünkbe. A sötétben hirtelen nagyon vakítónak tűnt, kezem a szemem elé tartottam és úgy kukucskáltam a közelgő autó felé. Az ezüstszínű BMW vezetője, Gina leparkolt a kapu elé. Camilla szállt ki elsőnek a hátsó ülésről. Tükörsima hajába belekapott a szél, és alaposan összegubancolta. Felisa becsapta az ajtót, aztán morcosan összekulcsolta a kezét. Mikor meglátta, ahogy Camilla az összekócolt haját próbálta meg kibogozni, égnek emelte a tekintetét és sóhajtott egyet. Gina megnyomta a slusszkulcs tartóján elhelyezett gombok egyikét, az ezüst BMW pityegett, minden ajtó lezárt.
Szótlanul néztem őket, tovább ültem Fabio mellett a lépcsőn. Dafne lassan eléjük sétált, aztán sorban megölelt mindenkit. Felisa tartózkodott kicsit, de aztán ő is „felengedett”. Laposakat pislogtam, hirtelen nagyon erőtlennek és üresnek éreztem magam. A lányok néhány szempillantás alatt a lépcsőnél termettek, aztán sorban leültek a forró betonra.
- Sziasztok, lányok. – mondta halkan Fabio.
- Ciao. – válaszoltak csendesen.
- Tudtok valamit? – kérdezte a sírás határán Gina.
Ránéztem. Nem tudom, milyen képet vághattam akkor, vagy mi tükröződött a tekintetemben, de Gina azonnal lesütötte a szemét, csakhogy nem szűkölt.
- Mégis, hogy tudhatnánk bármit is? – fakadtam ki.
Szipogni kezdtem, aztán ökölbe szorítottam a kezem.
- Bocs, hülye kérdés volt. Mindenki elzárta a gondolatát. – Gina hangja gyenge volt és alázatos.
- Ne haragudj. Csak.. – a szemem újra tele lett könnyel, de nem sírtam. Erősnek kellett lennem.
- Most mi lesz? – kérdezte Felisa.
- Még várunk. – vágtam rá reflexszerűen. – Aztán… aztán utánuk megyünk.
- És mégis merre? Hogyan? Mindenki? – kérdezett újra zavartan, de cinikusan Felisa.
Rájöttem, mire utal. Fabio és ő még nem változtak át. Akkor ők maradnak. Ennyi.
- Te és Fabio itt maradtok, Gina, Camilla, Dafne és én megyünk.
- Már megbocsáss, de mióta mondod meg TE, hogy mit csináljunk!? – felvonta a szemöldökét.
Tátva maradt a szám. Apáink épp az életüket kockáztatják valahol, több mérföldnyire, és Ő, azon akad ki, hogy teszek egy kijelentést arra vonatkozóan, hogy mi legyen velünk.
- Most óta. – vágtam rá erélyesen.
- És milyen jogon főnökösködsz!? – a vérnyomása egyre magasabb lett, ahogy az enyém is.
- Elég legyen, lányok! – csattant fel Fabio. – Ha veszekedtek, azzal nem oldotok meg semmit! Hagyjátok abba!
- Igazad van. Perdono*. – mondtam halkan, aztán én is a földre ültem.
- És meddig várunk még? – kérdezte Dafne félénken.
- Talán még néhány percet. – mormoltam.
- Én nem akarok addig várni! – csattant fel Felisa. hirtelen felugrott, majd fújtatni kezdett,
Elkerekedett szemmel bámultuk, a teste minden ízében reszketett, csak ontotta magából a forróságot. Izmai megfeszültek, verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Mindannyian nagyot nyeltünk. Felisa időzítése az átváltozásához a lehető legrosszabb. Jobb lenne azért túlesni rajta, így, hát tovább dühítettem:
- Nem számít, hogy mit akarsz! Úgy lesz, ahogy mondom! – kiáltottam rá.
Nem szólt semmit. Az arca eltorzult, a gerince is reszketni kezdett, és bumm. Hirtelen előtört belőle egy óriási, gyönyörű sötétszürke farkas. Hangosan morgott, és dühösen karmolászta a levegőt. Vicsorgott ránk, a bundáját borzolta, mégis rémültnek tűnt. Igy természetes. Erre lehunytam a szemem, hagytam, hogy az én testem is átjárja a forró remegés, majd átváltoztam.
ÁÁÁÁÁ!!! Mi ez az egész!? Uram Atyám! Ez szörnyű!
Kiáltozott gondolatban Felisa. Megpróbáltam a lehető leghiggadtabb hangon felvilágosítani, vagyis inkább lenyugtatni.
Üdv közöttünk!
A szemébe néztem, figyeltem a reakcióit. Már nem vicsorgott, felkapta hatalmas fejét, és rám szegezte a tekintetét.
Hú! A fejemben hallom, amit beszélsz! És… én is a fejemben beszélek!
Felidéztem átváltozásának momentumait.
Látok a szemeddel! Mi? Bakker! Nagyon különös! És olyan idegen!
Megszokod. A legjobbakat majd később mutatjuk meg.
Nahát! A bundád hófehér!
Igen. Dafne pedig éjfekete, ezüst cirommal.
Gondolatban kuncogni kezdett. Az izmai már nem feszültek, nem is toporzékolt. Gyorsan hozzászokott a farkasbundához. Ránéztem a többiekre. Gina elvigyorodott, erre én bólintottam.
- Gyertek, lányok! Beszállunk mi is a buliba. – mondta lelkesen, aztán meglódult a fák felé.
- Szuper! – mondták egyszerre a többiek, még útközben lerúgták a cipőjüket.
Ezek meg hová mennek?
Kérdezte Felisa kissé zavarodottan.
Ők is átváltoznak.
Válaszoltam nyugodt hangon.
De miért mennek az erdőbe?
Nézz a hátad mögé!
Megfordult. Kis híján felbotlott a saját lábában. Megesik. Nem könnyű, amikor az embernek hirtelen négy lábbal kell boldogulnia. Felisa mögött egy csomó ruhafoszlány hevert a földön.
Aha.
Alighogy kimondta megjelentek a többiek is. Dafne rohant elöl, alig lehetett észrevenni a sötétben. Csak gyönyörű kék szemei csillogtak a holdfényben. Gina futott mögötte, a hátán végig fényes ezüstszínű a bundája. A lába felé haladva világosodik, a mancsa pedig már fehér. Kissé lemaradva futott utánuk Camilla. Fényes krémszínű bundáját sötétbarna cirom tarkítja.
Üdv közünk Felisa!
Na, milyen? Hm?
Jó, mi?
Érezni lehetett a lányok lelkesedését, jólesett, hogy akaratom ellenére is derű járja át a tudatom.
Aha… szuper.
Dadogta Felisa.
Szerzek magunknak cuccot.
Jelentettem ki, aztán beugrottam a házba az egyik törött ablakon keresztül. Bent aztán visszaváltoztam, és kerestem néhány ruhadarabot. Felhúztam egy szép nyári ruhát, aztán egy kötöttem a bokámhoz egy melegítőt meg egy pólót. Kerestem göncöt Felisának is. Az ajtón léptem ki, egyenesen Felisához mentem. A hátsó lábához kötöttem a ruhát. Felmordult, aztán Dafne, parancsolóan újabb morgással válaszolt neki. .
Felisa! Maradj veszteg! Ezekre szükséged lesz!
Mondtam neki parancsolóan gondolatban.
Bocs.
Majd beletanulsz…
Válaszolt erre Gina kedvesen.
Felálltam, aztán Fabiohoz fordultam. Felisa gyors átváltozása kissé megrémítette. Mindent tud már, amit tudnia kell erről az egészről, úgy ahogy Felisa is. Azonban az átváltozás egy olyan különös, hátborzongató dolog, amiről hiába tud az ember gyakorlatilag mindent, retteg tőle. Mind nagyon féltünk, aztán rájöttünk, hogy nem is olyan vészes, csak hihetetlenül különös.
Fabio csendben ült a lépcsőn. Leültem mellé, aztán megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Felsóhajtottam, majd belekezdtem:
- Figyelj, öcsi. Mi most…
- Apuék után mentek. – fejezte be a mondatom bánatosan.
- Igen. De visszajövünk, amilyen hamar csak tudunk.
- Hát, persze.
Lehajtotta a fejét, és ajkát harapdálta. Majd megszakadt a szívem. Olyan gyámoltalannak tűnt. Sajnos az is volt. Csak ő maradt, aki még nem változott át. Retteg. Anyu meghalt, talán apu is. Mi meg, akik maradtunk neki, egyszerűen itt hagyjuk egyedül, és csatába vonulunk.
Én szívesen vigyázok rá!
Ajánlta Camilla.
Ránéztem. Lapította a fülét, és halkan szűkölt.
Dafnera és rád nagyobb szükség van!
Folyatta Camilla.
Rendben.
Adtam meg magam.
- Camilla itt marad, és vigyáz rád. Nekem…
- Menned kell.
- Úgy van…
- Szeretlek, öcsi! Nemsokára találkozunk!
- Én is! Siessetek vissza!
Fabio szorosan megölelt, nehezen tudtam elengedni. Dafne is odament hozzá, aztán nagy fekete orrát az öcsénk arcához nyomta.
- Indulás! – mondtam, aztán meglódultam a lányokkal az erdő felé.
Ugrottam egyet, a testem gond nélkül engedelmeskedett.

*Megjegyzés: Mint láthatjátok a heti egy fejezet eddig sem jött össze, de igyekszünk a hosszúúú fejezetekkel kárpótolni titeket. Friss valószínűleg havonta egyszer lesz, de mostantól érdekességekkel színesítjük majd az oldal tartalmát. Addig is: kommentekre fel!*

2. FEJEZET - Viharfelhö az Éden felett

A falhoz erősített hangszórók furcsán recsegni-ropogni kezdtek. Mindannyian a hang felé fordítottuk a fejünket.

Ilyenkor szoktak értesítést közzé tenni.

Na, mi van már megint?

Megcsóváltam a fejem. Néhány hete az ilyen közlemények a meghosszabbított tanítással kapcsolatosak, esetleg a büntetések súlyosbításával, vagy a szünetek rövidítésével. Új igazgatónőnk a pokol egyik előkelő posztját viselő tagja.
Fogalmam sincs, mi a fenét akarnak.
Dafne egy véleményen volt velem. Kirázta a hideg a hangszórók recsegő hangjának hallatán.
A pokol képviselője már megint kitalált valamit.
Ginának is forrt a feje. Nem is értettem, mit morog.
- Figyelem, minden tanulónak! A mai napon..

Kezdte hihetetlenül elgyötört hangon a bemondó csajszi. Sajnos nem tudta befejezni, mondata közepén sikolyt hallatott. Az ebédlőben néhány pillanatra síri csönd támadt. Akkor Fabio hangját hallottam a hangszóróban:
- A mai napon buli vaaaaan!
Néhány másodperc elteltével, mikor mindenki felfogta miről is van szó, már a lehető legerősebb basszus dübörgött a kicsi hangszórókból a falon. Erre az összes diák felpattant a helyéről, lesöpörte a tálcákat az asztalokról. Csillogó szemekkel, a „lázadás” örömétől ujjongva, éljenezve, egymás után másztak fel fényes asztallapokra, velünk együtt, természetesen. A zene egyre hangosabb lett, és az egész diáksereg a szám bevezető ütemeire kezdett táncolni, aztán meghallottuk Taio Cruz és Jennifer Lopez hangját, a Dynamite című dalban.

- I came to dance, dance, dance, dance. I hit the floor  cause that's my, plans, plans, plans, plans. I'm wearing all my favorite brands, brands, brands, brands. Give me space for both my hands, hands, hands, hands you, you. Cause it goes on and on and on And it goes on and on and on!

Az első versszakot lüktető ritmus és fülbemászó dallam kísérte, mindenki ráhangolódott. Aki az asztalon bulizott, hangosan kiáltozott, aki pedig tudta a dalszöveget, torka szakadtából énekelt. Camilla, Gina, Dafne velem táncoltak az asztalunkon. Összehangoltan mozogtunk, fejünkben ugyanúgy lüktetett a basszus.

Imádom az öcséteket!

Camilla hangosan felsikoltott, ugrálni kezdett a zene ritmusára. Dafne felemelte a kezét, haját borzolta és együtt énekelt a többiekkel. Gina hasonlóképpen velem együtt. Remek lett a hangulat. A hajam már szénaboglyára hasonlított, de nem érdekelt. Eszméletlen jót táncoltam. Nem beszéltünk egymással, gondolatban sem. Nem is volt rá szükség. Átvettük egymás hangulatát, a lépéseink taktusa egybefonódott, talán még a pulzusunk is egy ritmust követett. Becsuktam a szemem. A zene nem volt hangos, de pontosan olyan volt a légkör, mint egy menő szórakozóhelyen. Akkor azonban különös neszre lettem figyelmes.

Halljátok ezt?

Az a furcsa, halk zaj, csúnyán belerontott a zenébe. A bulizó társaság persze nem vette észre.

Micsodát?

Én nem hallok semmit!

Gondolta Gina és Camilla hitetlenkedve.

De van valami…

Dafne is hallotta.

Mikor hangosabb lett, tisztán kifüleltem, mi az. Nagyon gyors, apró léptek zaja, magas sarkú cipő kopogása. Dühtől fújtató légzés, egekbe szökött pulzus. Halk morgás, szitkozódás. Az igazgató nő!

Na, ne!

Kiáltották gondolatban a többiek. Gyorsan leugrottunk az asztalról, leültünk. Az ujjaimmal próbáltam kibogozni a gubancos tincseimet. Úgy ahogy sikerült is. A lányokkal nyugodtan vártuk az ördög puszipajtását az ebédlőbe. Halkan beszélgettünk. Tovább füleltem. A kopogás más irányból hallatszódott. Mintha tompult is volna. Hirtelen csend.

Fabio!

A gondolat villámcsapásként suhant át az agyamon, és tudtam, hogy az öcsénk nem fogja megúszni. A zene váratlanul szakadt félbe, a bulizó bagázs szomorkodva kászálódott le az asztalokról. A többség azonban követelte, hogy tovább bulizhassanak, méltatlankodva nyavalyogtak az asztalok tetején.

Szegény, Fabio! Nem hallhatta, hogy az a banya arra vette az irányt!

Gondolta Dafne, aztán felsóhajtott.

És azok az emberkék sem hallották!

Mutatott Gina a még mindig sajnálkozó társaságra.

Hej, csendet! Megint hallok valamit!

Én is akarom hallani!

Camilla mindig is kíváncsi természet volt.

Akkor drágám, maradj csendben!

Gina is hegyezte a fülét. Dafne egész jól hallotta a halk zajokat, ahogyan én is. Egész biztos aputól örököltük.

Most nem cipőkopogást hallottunk, hanem emberi hangokat, egy távoli párbeszédet. Nem értettük tisztán, de az igazgató nő és Fabio hangját fel lehetett ismerni. Az igazgató nőé nehezen behatárolható magasságú oktávot ütött, Fabioé nyugodt volt, sőt gúnyos. Öcsi! Mikor tanulod már meg visszafogni magad!

Soha…

Dafne elszomorodott. Fabionak ez a magatartás nem lesz előnyére a közeljövőben.

A beszéd kiabálásba torkollott, olyan volt, mintha egyenesen a fülembe ordibáltak volna. Most újra cipőkopogás ütötte meg a fülem, és egy tornacipő csoszogása. Normál sebességű szívverést, és egy roham határán verdesőt hallottam. Egyre közeledtek, figyeltem a „beszélgetést”.

 - Fiatalember! Én még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az egészet! Mégis, hogy képzelte!? Ezt nem engedhetem meg! Most azonnal irány a büntető terem! Ott várjon meg! Előbb ezt itt lerendezem!

- Igenis, igazgató nő.

Szegény, gyerek!

Nem kell sajnálni. Megoldja.

Nem örültem annak, hogy ilyen helyzetben kell látnom az öcsénket, de biztosra vettem, hogy kitalál valamit. Már előre tartottam tőle. Hallottam, ahogy az igazgató nő mély levegőt vesz, majd beront a még mindig zajos ebédlőbe. Az egész olyan volt, mint amikor egy macska beugrik egy csapat galamb közé. Mindenki leült, amilyen hamar csak tudott. De a felfordulás nyomait már nem tudták eltűntetni. A démoni nőszemély alig kapott levegőt a dühtől.

Ez mindjárt felrobban!

Nagyon úgy fest!

Bár úgy lenne!

Gondolták a lányok. Abban a pillanatban nem foglalkoztatott semmilyen gondolat. Csak az, hogy már nagyon szeretnék hazamenni. Anyu biztosan sütött valamilyen nagyon finom sütit. Ha jókedvvel megy el dolgozni, akkor szokott meglepit készíteni nekünk. Apu már bízom benne, hogy elintézte a teendőit, remélem, otthon van, és hagy nekünk is abból a süteményből. Csodálom anyut, hogy képes nekünk mindig eleget sütni-főzni.

Robban!

Mi van?

Zavarodottan pislogtam néhányat. Láttam, a pokolfajzatnak már nem kellett sok idő. Mégsem történt semmi. Hideg tekintettel mérte végig a helyiséget, majd pillantása rajtunk állapodott meg.
- Kisasszonyok – hú, nagyon kedves lett a hangja – Maguk hazamehetnek!

A többi diák szájtátva bámult minket. Elakadt a mi lélegzetünk is. Dafne törte meg a csendet:

- Köszönjük! Viszlát igazgató nő!

Mosolyogva lépkedtünk kifelé. A meglepődés és öröm mosolyával.

Láttátok?

Gondolta Camilla már a parkolóban.

Micsoda ördögi mosoly!

Kiráz a hideg tőle!

Siettünk. Nehogy meggondolja magát az a szipirtyó. Még kintről is hallottuk, ahogy kiabál.

-  Várjatok meg!

A kiáltásra mindannyian felfigyeltünk. Felismerni nem volt nehéz, talán csak elhinni. Felisa rohant utánunk. Mi már az autónknál voltunk, a lányok beszélgettek, én pedig a tornacuccom után kutattam, ugyanis nem meglepő módon, a hátsó ülésen hagytam. Mikor meghallottam Felisa hangját, hirtelen kaptam fel a fejem és, bumm. Ez körülbelül az a fajta helyzet volt, mint amikor valaki az autó motorját bütyköli, megnyomják a dudát és beleveri a fejét a felnyitott motorháztetőbe. Kimásztam az autóból, becsuktam az ajtót, a fejem is sajgott. Szerencsére négykerekű drágaságunknak nem lett baja. Zsebbe tettem a jobb kezem, a másikban a tornacuccomat lóbáltam. A kicsi ruhazsákra farkasokat rajzoltam. Jobban tetszett így, mint fehéren. Felisa nem sietett túlságosan, kicsit lassított is, mikor látta, hogy meg fogjuk várni.

Vajon mit akarhat?

Kérdezte Camilla kíváncsian.

Arra én is nagyon kíváncsi vagyok. Van egy tippem.

Válaszolta gondolatban Gina.

Meglátjuk bejön-e majd.

Örülnék neki.

Felisa elgyötört arccal közelített. Látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a szívét. A tekintete remegett, nagyot nyelt. A szíve majd kiugrott a helyéről, bizonytalanul lépkedett. Csak tudnám, miért ilyen ideges. Nem fogjuk bántani. Vagy nem attól tart? De akkor mitől? Néhány lépéssel előttünk megtorpant. Résnyire nyitotta a száját, levegőt vett és elcsukló hangon mondta:

- Kösz, hogy megvártatok.

- Mit szeretnél? – kérdezte Dafne elragadó hangon.

Erre Felisa vonásai megenyhültek, nyugodtabb lett. A szíve lassabban vert, magabiztosabban állt a lábán.

-  Én, hát nem is tudom, hol kezdjem…vagy hogy kezdjem..

-  Talán az elején. – válaszoltam barátságosan.

- Rólatok lenne szó, vagy rólunk. Nem tudom, hogy mondjam.

- Úgy hisszük, nemsokára a rólunk lesz a megfelelő szó. – válaszolta halkan Dafne.

-  Tényleg? – kissé megijedt. Újra zavaros lett a tekintete. Mély lélegzetet vett.

-  Igen. Múlt héten lázad volt, igaz? Hány fokos? – folytatta Gina.

-   Lázas voltam. Ha jól emlékszem 40-41. – némi szünet után a pulzusa ismét az egekbe szökött, várt talán egy- két másodpercet, aztán csak folyt belőle a szó - Ezt mind én is tudom! – a hangja legalább két oktávval feljebb ugrott. Indulatosan beszélt- Tudom, hogy nincs sok hátra, tudom, mi vár rám! Tudom, mivel jár, de...

-  De mi? – kérdezett vissza Camilla.

Néhány pillanatig szótlanul álltunk. Felisa a földet bámulta, és ajkát harapdálta. Küzdött a gondolataival, küzdött a mondattal, amit épp kimondani készült. Nekidőltem az autónak, a többiek mozdulatlanul álltak. Felisa bólogatott, aztán egy aprócska könnycsepp gördült végig az arcán.

-   De félek… - mondta szepegve.

-   Felisa.. – suttogtam, mikor ránk emelte a tekintetét.

A szeme könnyes volt, a nézése pedig tele volt kétségbeeséssel. A kezét morzsolta, aztán újra lesütötte a szemét. Újra szótlanul álltunk egymással szemben. Szegény lány! Eddig azt hittük, hogy egy öntelt csaj, aki fütyül a bandájára, a leendő falkájára. Most, most meg kiderül, hogy halálosan meg van rémülve! Mindenről tud, a láz, az erő, mindenről, ami ezzel jár, mégis retteg. Itt áll előttünk, a keze remeg, de nem attól, amitől fél, hanem magától a félelemtől. Minden porcikám sajnálta őt. Képtelen voltam egy szót is szólni, a többiek elkerekedett szemmel bámultak. A fejemben síri csönd honolt. Akkor szorosan megöleltem Felisát. Nem tudtam, mit mondjak neki. Azt hiszem ez az ölelés beszélt helyettem. A parkoló üres volt. Csak mi ácsorogtunk ott szótlanul. Lehunytam a szemem. Felisa a hátam ütögette. Fogalmam sem volt, miért.

- Carla! Nem kapok levegőt! – nyögte.

- Jaj, ne haragudj! – gyorsan elengedtem. Fellélegzett.

- Már csak pár hét, és visszaadhatod neki! – vigyorgott Dafne.

- Feltétlenül! – válaszolt pirulva.

- De miért nem szóltál erről előbb? Azt hittük már nem akarsz velünk lenni! – kérdeztem tőle kedvesen.

- De én akarok! Csak az az átváltozás! Kiráz tőle a hideg! Meg ti is olyan mások letettek! Komolyak, meg nem is tudom, olyan egyformák!

- Komolyak? Egyformák? Felisa, biztos minket néztél? – kérdezett nevetve Gina.

- Azt hiszem…

- Hagyjuk ezt most már! Gyerünk röplabdázni! – mondta Camilla lelkesen.

Azzal mindannyian meglódultunk a tornaterem felé, a parkolón keresztül.

- Ma beállsz a csapatunkba? – kérdezte Dafne Felisát.

- Hát, persze. Jut eszembe! Még egy dolog: az a gondolathallós izé. Tényleg igaz?

- Még szép! – mondtam büszkén – Szerinted hogy sikerült megúsznom az egyest töriből? Hm?

- Gina gondolatban súgott neked? – kérdezte elképedve.

- Igen. Igy most két hétig meg kell csinálnia a matek házimat! – vágta rá Gina.

- Ennek az egész farkasosdinak köszönhetjük még azt is, hogy kitoltunk az igazgató nővel! Hallottuk, amikor jött. A cipője kopogását, meg ahogy szitkozódott. – folytatta Dafne.

- Ez elképesztő! Apu erről nem is igazán mesélt!

- Hát ez az. Apuék nekünk sem mondanak el túl sokat. A gondolathallást magunknak kellett kitapasztalni! – mondta csendesen Gina.

- Mostanság még át sem változhatunk. – dünnyögte szomorúan Dafne.

- Nem? – kérdezett vissza Felisa meglepetten.

- Apu az Alfa. Azt tesszük, amit mond. Ha akarjuk, ha nem. Csak nem tudom, miért csinálja. Olyasmit mondott, hogy veszélyes. Meg, hogy maradjunk elrejtőzve, ne keltsünk feltűnést. – válaszoltam Dafne helyett.

Felisa szokatlanul megértően viselkedett. Láttam rajta, hogy valóban elhiszi, sőt átérzi a mi felháborodásunkat, de ez nem a megszokott viselkedés, amit tőle várnánk. Nem volt már időm tovább ezen rágódni, ugyanis odaértünk a tornaterem bejáratához. Egy nagyon szűk folyosón át jutottunk be az öltözőbe. Az ellenfél csapat már a teremben melegített. Elhúztuk a parkolóban az időt, úgy hogy olyan gyorsan kaptuk magunkra a cuccainkat, amilyen gyorsan csak tudtuk. A térfelünkön elkezdtük mi is a bemelegítést. Rövid helybennfutás, utána alapos nyújtás.

Péppé verjük őket!

Gondolta Dafne egy szép állóspárga tartása közben.

Puhány banda! Reggelire sem elegek!

Folytatta Camilla. Ő gyorsan végzett a nyújtással, már a helyén állt.

Azért ne hagyjuk magunkat. Jót tesz, ha kicsit összpontosítunk a játékra és egymásra! Az javítana a csapatmunkánkon!

Válaszoltam egy utolsó törzshajlítás alatt.

Ez igaz! Apu is mindig az összehangoltságunk hiányával jön! Pedig szerintem azzal nincs gond!

Gondolta Gina a helyére sétálva.

Azzal valóban nincs. Talán néha, egy kicsit  szétszórtak vagyunk!

Válaszoltam a szervához készülve a pálya szélén.

Amíg a labdát pattogtattam, alaposan szemügyre vettem az ellenfelet, megpróbáltam kiszúrni a legsutább játékost, hogy oda tudjam irányítani a szervát.

A hátsó sorban, az a vörös hajú nem tűnik túl gyakorlottnak!

Javasolta Dafne.

Igazad lehet.

Azzal jó magasra feldobtam a labdát a sípszó elhangzása után, léptem előre néhányat, felugrottam, aztán egy óriásit beleütöttem a röplabdába. Lapos íven haladt, majdnem súrolta a háló tetejét. A célt nem vétette el, egyenesen a vörös copfos lány felé repült. Ő pedig sikoltva beleütött, társai meg tudták menteni a labdát a földre eséstől, majd egy ügyetlen ütéssel átsegítették a mi térfelünkre.

Gina! A tiéd!

Utasítottam gondolatban.

Gina hátrébb lépett, majd nagyon szépen feladta a labdát.

Enyém!

Kiáltottam fejben, gyorsan odaléptem és még magasabbra felütöttem a labdát.

Dafne meglódult, felugrott és erőteljesen leütötte az ellenfél területére.

 - Hú! – kiáltottuk egyszerre.

Egymáshoz léptünk, adtunk egy-egy pacsit. Felisa szájtátva nézte a játékot, arckifejezése egyre morcosabb lett. Nem tudom, mi zavarhatta. Talán az, hogy még nem olyan jó játékos, mint mi? Meglehet. Sóhajtottam egyet, aztán újabb könyörtelen erejű szervát küldtem ellenfeleinknek. Vissza sem tudták ütni.

Szép volt!

Ez a mondat egyszerre három lány hangján visszhangzott a fejemben.

Újabb szerva következett. Nem ütöttem meg túl erősen, de sajnos túl gyengén ahhoz, hogy tökéletesen vissza tudják ütni. Camillát szúrták ki, ami azt illeti, valóban nem volt valami profi.

Ez felém jön! Ez felém jön! Ez felém jön!

Kiabálta kétségbeesetten.

A labdát már nem tudtuk megmenteni. Pedig Dafne igen látványos becsúszást hajtott végre.

Ez leesett…

Gondolta Camilla valami gyerekes bájjal a hangjában.

Drágám, talán el kellett volna ütni!

Fújtatott Gina.

Erre mindannyian felnevettünk. A kívülállók nem tudhatták, miért nevetünk. Minket ez nem is érdekelt. Megszoktuk már, hogy idiótának tartanak.

Felisának is sikerült néhány szép feladás, sőt leütés is. Ennek ellenére visszatért a tekintetébe a hidegség, és már nem mozgott olyan felszabadultan közöttünk, mint a bemelegítésnél. A meccs nem tartott túl sokáig. Szokásos győzelemmel zárult. Meghagytuk az örömet az ellenfél csapatnak, csak tíz ponttal vertük meg őket. Az edző szeretett hulla fáradtra dolgozatni minket. Általában a győztes csapatot kínozza. Pedig a vesztes bandát kéne. Nem számoltam, hány kör futás és fárasztó erőgyakorlat után, teljesen leizzadva sétáltunk be az öltözőbe.

Mégis minek  kell ez? Nagyon kifáraszt.

Nyavalygott Gina a zuhanyzó felé vánszorogva.

Kell a jó erőlét. Ez a mai jobb volt. Ma már egy órát futottunk szünet és lassítás nélkül!

 Állapítottam meg elismerően.

Szegény Felisa csak negyed óráig bírta. Szó nélkül, felhúzott orral ment haza. Úgy látszik nála a hihetetlen kedvesség csak múló elmezavar. Jó lesz hozzászokni.

- Accidenti! – kiáltotta mérgesen Gina a zuhanyból.

- Mi a baj? – kérdeztük szinte egyszerre.

- Az a nyomorult csap tönkrement!

- Már megint otthon kell lezuhanyoznunk. Akkor induljunk is haza.  – javasolta Dafne.

Megindultunk kifelé. Felnéztem az első emelet egyik résnyire kinyitott ablakára. A büntető terem. Kíváncsi vagyok, Fabio meg tud-e majd lógni, vagy még le kell, hogy töltse a maradék fél órát. Nem siettünk túlságosan. Arra is gondoltam, hogy útközben csobbanhatnák is egyet a tengerben. Aztán meggondoltam magam. Beszélni kell apuval. Az autónál elköszöntük egymástól, majd a húgommal együtt beszálltunk. Beindította a motort, sebességbe tette. Felengedte a kuplungot, gázt adott és már száguldottunk is haza. Amikor a külvárosba értünk, újra a tájban gyönyörködtem.

Néhány perc elteltével már csak pár száz méterre lehettünk a házunktól, amikor valami borzalmas szag tódult be az autóba. Dafne hirtelen lefékezett. Ez a szag iszonyatosan csípte az orrom, gyomorforgatóan édes volt és jéghideg. Olyan érzés volt, mintha folyékony klórt szívtam volna szívószállal az orromon keresztül. Borzalmas dolog. De ami még ennél is szörnyűbb, a kétségbeesett felismerés, a szikra az agyamban, amikor rájöttem, minek a szaga.

- Vérszívók! – fújtatott a szagtól könnyes szemmel Dafne.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mikor már képes voltam pislogni, a szívem nehezen behatárolható gyorsasággal vert, a légzésem akadozott, izzasztó forróság öntötte el a testem és a kezem remegni kezdett. Éreztem, ahogy ez a reszketés átjárja a gerincem. Mélyebbeket kezdtem lélegezni, próbáltam lenyugtatni magam. Erősen megszorítottam a biztonsági övet, Dafne a kormányt markolta meg. Mikor nem bírtam már tovább, kiszálltam a kocsiból. Erősen csaptam be az ajtót. Dafne követett. Homlokát a kasznihoz szorította, mélyeket lélegzett velem együtt. Az autó fölött találkozott a tekintetünk. Reménytelenség és bizonytalanság. Nagyot nyeltem. A fejem a házunk felé fordítottam. Lassan, hangtalan léptekkel közelítettünk mind a ketten. Ahogy a ház felé haladtunk, a szag úgy erősödött. Azonban mást is éreztünk. Dafne a helyzethez viszonyítva higgadtan ment előre, erősen koncentrált a legapróbb neszre, ahogyan én is. A kapuhoz léptünk. Hegyeztük a fülünk. Valaki van odabenn. Valaki van és zajt csap.

- Carla, én azt hiszem, félek! – mondta remegő hangon Dafne és megszorította a kezem.

- Én is! Hidd el! Olyan tapasztalatlanok vagyunk még!

Ez jogos volt. Körülbelül három hete lehettünk farkasok. Vámpírral, pedig még testközelben, talán ha csak egyszer találkoztunk. Az az egy is vegetáriánus. Próbáltunk a kiszűrődő zajra koncentrálni. Az ajtó és az összes ablak be volt csukva. Földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtunk a kapu előtt. Rosszabb, mint egy horror film. Léptek zaja ütötte meg a fülünket. A házból jött. Viszonylag gyors, tompa puffanások, nagy lépések zaja.

Ez nem vámpír…

Dafne hangja még gondolatban is remegett. Nagyot nyelt.

És valóban. Enyhe szellő fújt az épület felől, de nem volt olyan intenzív a szag.

Elment?

Kérdeztem nagyon bizonytalanul.

Be kell mennünk!

És…ha mégis bent van?

Csak egy módon tudhatjuk meg!

Hangján érződött, hogy maga sem lelkesedik az ötletért.

Rendben.

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset a kicsi, nyikorgós kapunkon. Beléptünk a kertbe. A nedves föld és a virágok párája csak úgy ontotta a csípős, hideg szagot. Szorosan egymás mellett lépkedtünk a bejárathoz. Miután remegő térdekkel felmentünk a lépcsőn, Dafne nyúlt a kilincs felé. Csend lett. Nem hallottuk a lépéseket. Dafne görcsösen, könnyes szemmel szorította az ajtókilincset. A nap szikrázóan sütött. Egymás szemébe néztünk. Átfogtam Dafne kezét, amelyikkel a kilincset szorította. Még mindig egymás tekintetébe mélyedtünk, s bent még mindig kísérteties csend honolt. Egyszerre, kurtán bólintottunk és egy hirtelen mozdulattal benyitottunk a szobába.

1. FEJEZET - Mint a karikacsapás

„Good morning! Please wake up! Have a nice day!” az ébresztő óra fülsüketítően felcsipogott. Na, ettől tuti nem lesz szép napom. Ráadásul úgy tűnik, hogy ma is csak miattam fogunk elkésni, mint általában. A nap már egész melegen sütött be a szobámba, a résnyire nyitott ajtón pedig, azt hiszem melegszendvics illat tódult be. Laposakat pislogva pillantottam rá a még mindig idegesítően csipogó órára. Rá akartam csapni, mint minden reggel, de azt hiszem, tegnap messzebbre tettem, úgyhogy le is estem az ágyról. Az óra még mindig nem hallgatott el.
- Accidenti*!– kiáltottam dühösen.
Rávágtam a kis kütyüre, aztán a padlón hagyott ruhákon taposva kibotladoztam a fürdőszobába. Miután elvégeztem a szokásos reggeli teendőket, nagy nehezen kivánszorogtam a konyhába.
- Buongiorno! – mosolygott Dafne, a húgom, aki alig egy évvel fiatalabb nálam.
- Neked is jó reggelt!
- Fabio alszik még? – kérdezte kíváncsian.
- Hát, persze. Nincs első órája. Kis mázlista.
- Úgy tűnik…

- Hogy nekünk miért nincs ekkora szerencsénk? – kérdeztem bosszúsan.

Dafne elmosolyodott. Olyan szép húgocskám van! A haja egészen sötét barna, majdnem fekete, egyenes tincsei bájos lófarokba fogva omlottak rá a vállára, kék szeme pedig mindig vidáman csillogott. Ez a tekintet minden alkalommal felvidított és kíváncsivá tett. Hogy tud mindig ilyen derűs lenni? Ma a kedvenc farmerját vette fel és azt a blúzt, amit még a születésnapjára vettem neki. A szekrényhez léptem, elővettem a tányérokat, közben anyu lépett be a konyhába. Úgy láttam neki is remek a hangulata. Csak én voltam annyira lelombozva. Letettem két tányért az asztalra és le is ültem. Csendben pislogtam. Még mindig nem ment ki az álom a szememből, pedig jó lett volna pattogni.

 - Hm! Milyen finom illata van! – mondta elismerően anyu, aztán nyomott egy puszit Dafne arcára. Az enyémre is.

A mikró csipogni kezdett, én pedig szinte riadtan felpattantam a székről és gyorsan elkezdtem kiszedni egy tányérra a gőzölgő szendvicseket. Dafne gyümölcslevet vett ki a hűtőből. Anyu sietősen pakolt a táskájába, gyorsan körbenézett, nem hagy-e itthon esetleg valamit. Meg is kérdeztem tőle, már újra az asztalnál ülve:

- Nem úgy volt, hogy ma nem mész be dolgozni?

- De, csak kell bent a segítség! Nem leszek túl sokáig! – ígérte. - Mikor hazaértek a suliból, már én is itthon leszek! Legyetek jók! – megnyugtató tekintettel nézett ránk.

Gyorsan adtunk egymásnak még egy-egy puszit, azzal anyu meglódult az ajtó felé. Dafneval szinte egyszerre kiabáltunk utána:
-  Szeretlek!
-  Én is titeket! – hangzott a válasz már az udvarról.

Sóhajtottam egyet, kusza tincseimet a fülem mögé simítottam és nagyon gyorsan legyűrtem ÖÖÖ, 3, nem 5… szóval sok szendvicset a testvérkémmel együtt. Felkaptam a táskámat, gyorsan lefirkantottam egy üzenetet Fabionak. „Anyu bement dolgozni, aput úgy is tudod, mi meg suliban… nehogy itthon maradj! Tudod, hogy a múltkor is megbüntettek! Puszi”

Kiviharzottam az ajtón, eközben Dafne már kiállt a garázsból a kocsival. Szinte hihetetlen, de még mindig lenyűgöz ez az autó. Tavaly karácsonyra kaptuk hárman közösen. Egy éjfekete GMC Sierra Denali. Hát, azt hiszem az öcsikénk, ma motorral megy suliba. Beszálltam a tesóm mellé, ő gázt adott és elindultunk.

Az úton alig hajtott valaki. Mint minden odafelé út, ez a mai is ugyanolyan kellemesen telt. Ilyenkor kitisztult a fejem. Dafne szinte mindennél jobban szeretett vezetni, hibátlanul váltott sebességet, finoman adott gázt. Az autó szinte dorombolva kapaszkodott fel minden reggel a lejtőn. Teljesen ellazított. A zene halkan szólt, Dafne csendben figyelte az utat. Megnyomtam az egyik ajtóba szerelt gombot. A koromfekete üveg lassan, hangtalanul csúszott le. Friss, üdítő levegő tódult be az utastérbe, magával hozva a tenger sós illatát. Röpködő sirályok zajongása hallatszott. A Tirrén-tenger gyönyörű kék színben ragyogott. Az ég ma is tiszta volt, a napot egy felhő sem takarta el. Lejjebb csúsztam az ülésben. Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Milyen jó itt lenni! Formia jelenti számomra a legjobb, legszebb helyet a világon, ez az otthonom.

Dafne lassított, sebességet váltott, majd elkanyarodott jobbra. Beértünk a külvárosba. Az emberek többsége akkor indult munkába, gyerekek iskolába. Újra megnyomtam az ujjam alatti gombot, és akkor a fekete üveg lassan a helyére csúszott. A város forgatagát nem szerettem annyira nézni, mint azt a fantasztikus tájat, a horizontot, ami elém tárult minden reggel a házunk és a város közti útvonalon. A szüleink sem élvezték az állandó tömeget, sürgést-forgást. Ennek ellenére anyu a városban dolgozott ápolónőként. Ismerős dallam csendült fel a rádióban.

- Ez a kedvenc számom! – kiáltottam vidáman, megtörve a csendet, kizökkenve ábrándozásomból.

Felhangosítottam a zenét, és a rádióval együtt énekeltem torkom szakadtából. Úgy vettem észre Dafne egész eddig velem együtt el volt gondolkozva, összerezzent mikor elkezdtem énekelni. Szerencsére tudok énekelni, és neki is csodaszép hangja van. A basszus rezegtette az üvegeket, a party zene ritmusára:

-  Hey, I`m tryna hit you right out the space, I came here to party cause I light up the floor, And gravity is all over the place, `Cause I`m a moon girl and I`m outta control! – lassan már túlénekeltem a rádiót, Dafne erőltetetten nevetett fel, de azért csatlakozott hozzám, így a refrént, még ha nem is egyforma lelkesedéssel, de már együtt énekeltük:

- Tell me that you know me, I feel like a love you, Come into my life, come into my life..

A ritmus egyre gyorsabb lett, én pedig folyamatosan felfelé tekertem a hangerőt. A biztonsági öv szorítása alatt is remekül szórakoztam, éneklés közben az ülésben ülve próbáltam bulizni. Aki kívülről nézett, vagy hallott minket …uhh … mázli, hogy sötétítettek az üvegek. Kihúztam a hajgumit a hajamból, bár csak a hosszabb tincseket fogtam össze vele, és felborzoltam a hajam. Lágyan hullámzó, sötétbarna tincseim ráhullottak a vállamra, a leghosszabbak már a derekamig értek. Meg is érkeztünk a suliba. Egy csomó ember beszélgetett, nevetgélt a parkolóban. Dafne nagyot sóhajtott, különös mód azt éreztem, kizár a gondolataiból. Nem értettem, miért. Fejcsóválva keresett parkoló helyet az iskolánál. Láttam, hogy még mindig nincs igazán jókedve, hiába énekelt velem, feszültnek tűnt. Áthajoltam a sebességváltó fölött és jó hangosan a fülébe énekeltem a dal hátralévő refrénjeit.

- Mássz már le rólam! – kiáltotta, de a hangjából nem tudta kiszedni azt a morzsányi vidámságot, ami valahol mélyen, mindig is ott bujkált benne.

Bocsánatkérően mosolyodott el, látván, milyen képet vágok. Nem hallottam még, talán csak néhányszor kiabálni, vagy begurulni. Aztán a megfelelő parkoló helyen leállította a motort. Kiszálltunk a kocsiból, kivettük a táskákat a hátsó ülésről, majd kissé bulizós hangulatban megindultunk az iskola bejáratához. Legjobb barátnőinkkel a szokásos helyen találkoztunk, a bejárat előtti lépcsőn. Gina integetett, göndör fekete fürtjei ma kivételesen feltűzve csillogtak a napfényben. Nagyon meleg is volt. Nekünk azonban kicsit sem számít, milyen az időjárás. Gina volt a kis csapatunkban a felhőtlen jókedv őrzője, mellette nem lehetett unatkozni. Camilla ott állt szorosan Gina mellett és kedvesen mosolygott. Ő volt az eszes, kis sete-suta. Szőkésbarna haját mindig egyenesre vasalva viselte, így szerette. A harmadik lány sokban különbözött tőlünk. Egykedvű, morcos csaj volt. Ennek ellenére nagyon szerettük, gyakran a kedvetlenségén nevettünk. Olyankor még mogorvább lett, mi pedig még jobban nevettünk rajta. Mostanában viszont azt éreztem, csak úgymond muszájból lóg velünk. Épphogy csak vállig érő hajat viselt, feketére festve, kivasalva. Mondjuk úgy, hogy kicsit kilógott közülünk. Nem sokáig lesz még kívülálló. Alkatra mind az öten gyakorlatilag egyformák voltunk, magasak, karcsúk, a többi lánykához viszonyítva, jóval nagyobb fizikummal büszkélkedhettünk. Talán ezért tetszett mindnyájunknak más hajviselet.  A szüleink, pontosabban apáink kapcsolata kovácsolta össze a társaságunkat. Jó is volt így.
- Sziasztok! – kiáltotta Dafne a lépcsőn várakozóknak.
-   Hali! – köszönt vissza Gina és Camilla szinte egyszerre.

Pár szökkenéssel a lépcső tetején termettünk, puszi – puszi, és indultunk befelé… tanulni.

Az első órámon Ginával ültem együtt. Történelem. Gianni tanár úr a naplót lapozta. Na, és ki volt az, aki egy szót sem tanult? Én. Ki volt az, akit felszólított? Én. Ki az, aki kihúzott a csávából? Gina.

Az óra elején Gianni tanár úr a tábla előtt állt és magyarázott. Hangja reszelős volt, gyakran köszörülte a torkát és az őrületbe kergetett a szóismétléseivel. Ezek tetejében a mai nap anyaga a: művészettörténelem. Amikor belekezdett a festők depressziós, és csak szerinte érdekes életébe, égnek emeltem a szemem, megcsóváltam a fejem és felfújtam a siskám. Gina kuncogott. A leghátsó padsor a legszuperebb hely. Ez az órám csak Ginával közös, így a fejemben aránylag nyomon követhető párbeszédet bonyolítottunk le, de azért becsúszott egy-két gondolat a lánycsapat többi tagja részéről. Többnyire azokról a témákról, amikről mostanság gondolkoztak és megmaradtak a fejünkben. Például a végzős pasikról vagy a hiányos házi feladatokról. Gina az óra legelejétől lelkesen jegyzetelt.

Te meg mi a csudát csinálsz? Most komolyan jegyzetelsz?

Kérdésemre a válasz gyorsan jött, már megszoktuk, hogy a hangok a fejünkben nem a képzeletünk szüleményei, és nem őrültünk meg, ahogy azt először hittük.

Tudod, nekem kell az a jó jegy! Rontottam. Ennek a pacáknak pedig az kell, amit órán mond el!

Akkor miért vettünk könyvet?

Fogalmam sincs… talán az olyanoknak, akik lusták órán jegyzetelni!

Haha…

A mi egyetlen drága tanárunk óriási lelkesedéssel mesélt tovább csodaszép országunk múltbeli tehetséges alakjairól. Az ablakot nyitva hagyták, friss, sós levegő tódult be a terembe. Gianni szavai elsuhantak a fülem mellett anélkül, hogy bármit is megértettem volna belőlük. Nem figyeltem Ginára sem. Amikor kinéztem az ablakon, láttam azt a gyönyörű képet, ami minden reggel rabul ejt. Kristálytiszta kékséget, kergetőző bárányfelhőket, sirálycsapatokat. Beletúrtam a hajamba, aztán hagytam az arcom a tenyeremen pihenni. Nagyot sóhajtottam és tovább ábrándoztam. Nem is ábránd volt ez, hanem szabadulásvágy. Ha nem is az iskolából kiszabadulni, de legalább ebből a teremből! Szinte könyörögtem a csengőszó megmentő hangjáért! Hallgattam Gina ceruzájának kopogását a padon, átfirkálásait, amikor Gianni témát váltott. Motorhangra lettem figyelmes. Fabio! Akkor már biztos nincs sok hátra!  De jó lenne most a parton sétálni! Csobbanni egyet! Lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve ülni a forró homokon egy sziklának dőlve és csak a tenger hullámait hallgatni. Üres lenne a látóhatár, testvéreim és a legjobb barátnőim is mind ott lennének, halkan beszélgetnének. Nem figyelnék a szavaikra, arra, hogy mit mondanak, csak a hangjuk csöndes dallamát hallgatnám. Vagy a barlangban lenni. Nyirkos, hűvös falához szorítanám a halántékom, és a partot nyaldosó habokat nézném. Valakikkel. Valakivel. Már- már lecsukódott a szemem, kikapcsoltam az agyam, csak a gyönyörű képzelgésem járt a gondolataimban. Éreztem, ahogy Gina is átveszi a hangulatomat, a nyugodtságomat, de gyorsan észbe kapott.

Ó, nézd! A naplót nézegeti!

Hirtelen kaptam fel a fejem. A képek eltűntek a fejemből. Rossz volt újra a valóságban.

Na, ne!

Lusta diák, aki nem jegyzetel. Lusta diák, aki a ceruzával babrál, és rá sem bagózik a tanárra. Lusta diák, aki mindjárt becsinál. Lusta diák, aki éppen nem vette észre, hogy a dundi, bajszos kis emberke odasétál az asztalához és felüti a naplót.

Igazi ínyenc csemege!

Gina kárörvendően válaszolt a gondolataimra. Nem akartam erre gondolni. Nem. Nem.

Hmm. Pedig a te neved nézegeti!

Gina!

Éppen az én nevemnél?! Ez nem igazság!

Nahát, már a szemüvegét is levette! De nem, vissza felvette!

Gina jól szórakozott a pánikolásomon. Ő tanult, ja és felelt is már.

Felmordultam. Szerencsére mások nem hallották. Az én drága padtársam alig tudta vissza fojtani a nevetést.

Ha engem mersz felszólítani te…

Már nem volt időm befejezni.

-          Carla Greco! – a tanár úr önelégülten mosolygott.

Megköszörültem a torkom. Gina majd belefulladt a nevetésbe. A szájára tapasztotta a kezét, a szeméből könnycseppek gurultak ki.

Gina! Muszáj segítened!

Miért tenném?

Már kezdett nagyon felmenni a pumpa, amíg a köpcös pacák a lehető legnehezebb kérdésen törte a fejét, mellesleg kicsit túljátszotta ezt az egész kérdésen gondolkodást. Az arckifejezése olyan volt, mint egy végbélbajos haldoklónak. Gondolatban Ginát puhítottam.

Megcsinálom a matek házidat! Egy hétig!

Egy hónap!

Fenét!

Akarod, hogy segítsek?

Akarod, hogy leharapjam a fejed?

Rendben, két hét!

Legyen… huhh

Most már azt kérdez, amit akar. Hehe. Bájosan mosolyogtam.
-     Nos, kisasszony, kérem, mesélje el a mai óra anyagát! Röviden, tömören!
-     A mai óra anyagát? – kérdeztem ártatlan arccal, ezzel is nyerve magunknak kb. három másodpercet.
-      Igen, kérem!

Duccio di Buoninsegna művészetében erős bizánci hatás fedezhető fel, illetve Cimabue hatása is nyilvánvaló. Miközben egyre elismertebb volt, mint festő, igen lázadó polgár hírében állhatott, akit még a boszorkánysággal is kapcsolatba hoztak.

Hadarta gondolatban Gina.

Felvágós!

Szóról szóra, nagyon szépen hangsúlyozva ismételtem el Gina szavait.
-   Kisasszony, maga idefigyelt az órán? – a kis dundiról majd leesett a szemüveg a csodálkozástól.
-   Persze – feleltem bűnbánó arccal.

Milyen szemét vagyok…

Igen, az vagy…

Haha…
-   Rendben. Üljön le!  Többet ilyen elő ne forduljon! Ha valóban figyel, tegyen is úgy!
-  Persze, tanár úr! Sajnálom!

Morgott magában. Leültem.

Kösz, Gina!

Ne felejtsd el! Két hét! Mától! Tegnap nem volt időm leckét írni!

Szuper!

Még jóformán ki sem mondtam, csengettek. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Gyorsan a táskámba dobtam a cuccaimat és Ginát karon fogva meglódultam a teremajtó felé. A folyosón találkoztam Dafneval. Csillogott a szeme, vidáman mosolygott.
-   Hát, te? Mi ez a felhőtlen vidámság? Hmm? – kérdeztem, majd rákacsintottam.

Kihúzta magát, büszkén jelentette ki:
-    Megúsztam a felelést irodalomból!
-    Jó neked. Engem Gianni felszólított…
-     Hogy ment? – kérdezte kíváncsian, de hallottam, a fejében a kimondatlan választ.

Ginára böktem, aztán égnek emeltem a szemem. A húgom fejcsóválva húzta széles mosolyra ajkát, aztán mindannyian a következő órára siettünk a hangos, zsúfolt folyosón. A nap hihetetlen gyorsasággal telt. Egyik óra a másik után. A lányokkal sokat beszélgettünk a szünetekben, azokkal, akikkel egy teremben voltunk az órákon, vagy legalábbis szomszéd osztályban, fejben folyattuk. Az ötödik órán már iszonyatosan korgott a gyomrom. Alig tudtam nyugodtan ülni. Erősen rászorítottam a karom a hasamra, némi hangszigetelés reményében. Nem kellett sokat várnom, mégis örökkévalóságnak tűnt, mire ebédszünetre csengettek! Soha jobbkor! Útközben összefutottunk az öcsénkkel. Büszke volt rá, hogy tizenöt évesen külső adottságok terén simán lepipál egy húszévest. Ha így folytatja, nem sokára már vele is fejben fogunk beszélgetni. Alig győzi kivárni. Lazán lépkedett, kihúzta magát, vagány mosoly, stb. Általában ilyen, de most kicsit másképp festett. Furcsa csillogás volt a szemében. Kedves barátnőink mindig elaléltak öcsénk látványától, nem mondták ki, lakatott tettek a gondolatikra is, de nem volt nehéz kitalálni pontosan mit rejtettek zár alá.
-  Á, Ragazze*! – Fabio kedvesen mosolygott ránk, valamiben tuti sántikál!
-  Ciao* Fabio!- szinte egyszerre köszöntünk vissza.
-  Te nem jössz ebédelni? – kérdezte Dafne sejtelmesen. Aztán keresztbe fonta karját a mellkasán.
-  Dolgom van – felelte Fabio, aztán elvigyorodott.

Hál’ Istennek! Biztosra veszem, hogy összeszed még egy büntetést. A gyomrom újra korogni kezdett, mire Camilla felnevetett:
-    Szerintem siessünk most már! Dafne, a nővéred mindjárt éhen hal!
-    Nono! Ott azért még nem tartunk.

Átkaroltam Dafne vállát, és könnyű léptekkel igyekeztünk az ebédlőbe a lányokkal. Mint mindig, ma is zsúfolásig tele volt diákokkal. Mindenki jókedvűen beszélgetett. Gina, Camilla, Dafne és jómagam szokásos asztalunknál foglaltunk helyet, alaposan megpakolt kajás tálcákkal.

Végre! Kaja! Milyen finom az illata!

Fejben egyszerűbb beszélgetni, és érdekesebb. Pláne, amikor többen vagyunk! Szeretem, amikor egyszerre több hang kiabál a fejemben. Nem tudom, miért, csak olyan jó érzés. Nekiestem az extrasajtos hamburgeremnek, közben egy jó nagy üveg kólát ittam.

Az az igazság, hogy én is éhes vagyok!

Dafne hangja gondolatban is olyan bájos volt. Volt valami szelídség benne. Szépen lassan enni kezdett. Az ő tálcáján egy friss, hatalmas pizzás csiga gőzölgött.

Otthon nem ettetek?

Gina értetlenül nézte megpakolt tálcánkat. A hangja kellemesen visszhangzott a fejemben, nevetése pedig egyenesen elragadó volt. Ő könnyen beszél, nem mindenki kel fel hajnalban, hogy kiadósan reggelizzen!

Nem hajnalban kelek!

Nem-e?

Camilla is közbeszólt. Az ő hangja lágyan csengő volt.

Te már csak tudod Camilla!

Jaj, ugyan már, Gina! Tudod, hogy csak vicceltem!

Camilla osztotta Dafne ötletét, maradt a pizzás csigánál. Gina csak egy salátát eszegetett. Körülnéztem. Amikor megláttam a szomszéd asztalnál ülő platinaszőke, diétás kólát iszogató barbik arcát, kifakadt belőlem a nevetés. Könnycseppek gurultak a szememből, aki nem ismer, azt hinné, meghibbantam.

Mi az?

Mi olyan vicces?

A lányok nagyon kíváncsiak lettek.

Nézzetek jobbra!

Úgy néztek minket azok a lányok, mint akik még nem láttak embert. Pontosabban a kajás tálcáinkon akadt meg a szemük. Egyikük félrenyelte a szuperdiétás salátáját is! Az én szemem azonban Felisán akadt meg. Néhány centivel volt alacsonyabb nálunk. Az osztálytársaival beszélgetett a bejáratnál. A napokban került is minket. Aggódtam érte. Nem túl jól viseli a helyzetet.

Apu szerint már nem kell sok idő neki!

Gina szakította félbe az elmélkedésem.

Múlt héten láza volt. Elég komoly láza. Minden ok nélkül.

Folyatta Camilla.

Akkor valóban nincs sok neki. Talán egy-két hét.

Ezzel zárta le Dafne a témát. Felsóhajtottunk.

EPILÓGUS

A szívem a torkomban dobogott. A kezem remegett. Különös. Olyan sok mindent éltem már meg, annyi mindenen mentem már keresztül, mégis ekkor és itt rettegtem a legjobban. De miért?
Hiszen a közelben halk zene szólt, a világ leggyönyörűbb ruhájában lépkedtem a boldogságom felé egy kellemes, napsütéses napon.
Ahogy lassan haladtam előre, az ujjaim egyre görcsösebben szorították a mesébe illő orchideákat a kezemben. Megpillantottam az egymástól annyira eltérő arcokat. Mindenki olyan boldognak tűnt. Főleg Ő. Az arca ragyogott, én pedig legszívesebben sírva menekültem volna el.
A gyomrom görcsös gombóccá vált, rosszat éreztem, nagyon rosszat. A többiek arca furcsán gyanakvóvá változott, én pedig egyre nehézkesebben botorkáltam. Enyhe szellő kapott a hajamba. Mély levegőt vettem. Az orromat egy jól ismert szag bántotta, amitől kirázott a hideg.
Megtorpantam. A virágok a földre hullottak, én csak szótlanul álltam,egyedül a felismeréssel, amely mindent megváltoztatott